Maradjunk a gyerek mellett, amíg elalszik, vagy ez óriási hiba?

Ha összeadnánk azokat az időket, amiket csendben ülve, vagy mesét olvasva, esetleg szörnyeket keresve szekrényajtókat nyitogatva töltöttem a gyerekeim elalvása előtt, ezekből a rituálékból biztosan kijönne valami ijesztő szám. Majdnem ötezer óra. Mondjuk, ha egy átlagos, heti 40 órás állást nézünk, egy évben kb. 2000 órát dolgozunk. Ez azt jelenti, hogy én a három gyerek mellett több mint két évnyi teljes munkaidőt töltöttem csak altatással. És még mondja valaki, hogy az anyaság nem munka. 

Nem mondom, hogy ezek alatt az esték alatt nem morfondíroztam jó párszor azon, hogy „vajon mi lenne, ha csak letenném a gyereket és huss, mennék a dolgomra? 

Az elalvás melletti jelenlét az egyik olyan kérdés, amiben óriási különbségek vannak a szülők között. Van, aki minden este ott marad, amíg a gyerek álomba szenderül. Más szülők viszont úgy gondolják, hogy jobb korán elköszönni – hagyni, hogy a gyerek egyedül „belerázódjon” az alvásba. És természetesen mindkét oldalnak vannak jó érvei és érzékeny dilemmái.

Miért üljük ferdére a hátunkat a kisszéken? 

Vannak, akik egyszerűen így érzik a legbiztonságosabbnak. A gyereknek is, és saját maguknak is.

Az érzelmi biztonság kérdése: 
A gyerek nemcsak álmokat keres az ágyban, hanem leginkább a biztonságot. A szülő közelsége ilyenkor este azt üzeni: itt vagyok, számíthatsz rám, nem hagylak magadra.

Kapcsolódás, nem kényszer:
Sok anyuka vagy apuka számára ez az alvásra való együttes készülődés nem „rossz szokás”, hanem egy meghitt, csendes együttlét. Ilyenkor még elmesélhetjük újra a nap legjobb részeit, vagy csak egymás mellett hallgatjuk a csendet, nyáron az ablakon át leshetjük a csillagokat, és ami nálunk extra: figyelhetjük a szomszéd néni vicces papagáját, aki az erkélyen beszélget és hangokat utánoz. 

Mit mond a nem-tábor? 

Vannak szülők, akik szerint ha minden este ott maradnak a gyerekszobában, a gyerekük nehezebben tanulja meg az önálló elalvást, túlságosan ki lesz szolgáltatva annak, hogy mindig legyen egy személy a közelében, aki megvárja, míg elalszik, máskülönben az nem fog menni neki. 

Időbeosztás és szülői energia:
Ez is egy szempont. Esténként, fáradtan, egy kemény munkanap után még ott ülni mellettük órákig… nos, ez nem mindig fenntartható hosszú távon.

A tudományos alvás

A szakirodalom szerint az elalvás melletti jelenlét nem „rossz szokás” önmagában. Valójában rengeteg kultúrában ez természetes része az esti rutinoknak. Egyes kutatások azt találják, hogy:

• a gyerekekben növeli a biztonságérzetet
• csökkenti az éjjeli ébredések számát
• megerősíti a kötődést

A lényeg az, hogy ez nem egy helyes vagy helytelen választás.
Ez egy elég komoly matematikai képlet, amelyik minden családban más-más súlyt képviselő elemekből áll össze:

• a gyerek temperamentumából
• a család rutinjából
• a szülők energiájából
• a szülő–gyerek kapcsolat más területeken megszokott pontjaiból.

Akik ferdére ülik a hátukat a kisszéken

Az elalvás melletti jelenlét sok családban nem tudatos döntésként születik meg, hanem egyszerűen csak így alakul. Az első „Anya, még maradj itt egy kicsit” mondatból lesznek hetek, hónapok, akár évek. És közben ez a rutin észrevétlenül beépül a mindennapokba.

Az a szülő, aki ott marad a gyereke mellett, nem magát az elalvást tanítja meg, inkább átmenetet biztosít a nappal zajos, elvárásokkal teli világa és az éjszaka csendje között. A gyerek ilyenkor nemcsak az álomba csúszik át, hanem megérkezik egy számára biztonságos, ellazult állapotba. Nem érhet semmi baj, mert anya / apa itt van. 

Sok szülő számol be arról, hogy ezek az esti időszakok nem passzív várakozással telnek. Ilyenkor hangzanak el a nap legfontosabb mondatai. A „ma valaki kinevetett az oviban” típusú vallomások. A „holnap félek az iskolában” suttogások. Azok a gondolatok, amik napközben nem férnek bele, de félhomályban, egy takaró alatt végre kipotyognak a gyerekből. 

Ez tulajdonképpen egy win-win helyzet, a gyerek csendesedése közben a szülő is megnyugszik. Leül. Megáll. Kikapcsol. Nem csinál semmit. Csak van. Egy olyan szerepben, ahol nem kell megoldani, teljesíteni, reagálni – elég jelen lenni.

De mi lesz az önállósággal?

Ez az a pont, ahol sok szülőben felmerül a kétely: ha mindig itt vagyok, nem akadályozom-e az önállósodást?

A kutatások szerint az önálló elalvás nem egyetlen technikán múlik, hanem azon, hogy a gyerek mikor és miként érzi magát biztonságban. Vannak gyerekek, akiknek ez gyorsabban megy, másoknak lassabban. Van, akinél az együtt elalvás igénye egy idő után magától elhalványul, és vannak gyerekek, akiknél tudatos átmenetek kellenek hozzá.

Fontos különbséget tenni aközött, hogy a szülő kényszerből marad a gyerekszoba kisszékén, vagy választásból. A gyerekek nagyon pontosan érzik ezt. A nyugodt, elfogadó jelenlét más üzenetet hordoz, mint a belső feszültséggel teli „már megint itt kell ülnöm” hangulat. 

Az elalvás melletti jelenlét sok családban összhangban van a szülő–gyerek kapcsolat más területeivel is. Ahol napközben is hangsúlyos a kapcsolódás, a válaszkészség, ott este természetes folytatásnak tűnik ez a közelség. Más családokban viszont az önállóság támogatása hangsúlyosabb – és ott az esti elköszönés is ebbe a mintába illeszkedik.

Amit érdemes szem előtt tartani, ha maradsz

Ha a közös elalvás, az ottmaradás működik, és mindkét félnek jó, akkor nem kell „leszoktatni” róla senkit. Ugyanakkor segíthet, ha időnként figyeled, mikor van már kevesebb szükség rád. Van, hogy elég a meséig ott lenni.  

Az alvási szokások nem kőbe vésett szabályok. Alakulnak, változnak – ahogy a gyerek is. Nálunk például évekig teljesen természetes volt, hogy ott ülök az ágy szélén. Először mesélve, aztán már csak jelenléttel. Néha az ajtófélfának dőlve, néha azon a bizonyos kisszéken. 

Egyik este aztán történt valami egészen forradalmi. A gyerek már félálomban volt, én pedig – a szokásos „még öt perc” után – halkan felálltam. Visszanéztem. Nem szólt. Nem nyitotta ki a szemét. Nem kérdezte meg, hogy „Anya, ugye itt maradsz?” Kiléptem. Az ajtót résnyire nyitva hagytam. Álltam kint a folyosón, és vártam. Tíz másodpercig. Húszig. Fél percig. Semmi. Egyszerre volt felszabadító és furcsán hiányos érzés. Mintha valami véget ért volna, amire nem is tudtam, hogy készülök. Másnap este megint ott ültem. Aztán pár hét múlva már csak a meséig. Aztán csak az ajtóból. Aztán egyszer csak nem kellett. Nem azért, mert én olyan ügyesen „megtanítottam” rá. Hanem mert eljött az ideje.