Szabályok közt vagy szabadon? A szabadon nevelésnek is vannak határai?

 – kérdezte egyszer a lányom, és válasz közben azon kaptam magam, hogy ellentmondásban vagyok magammal: féltelek, de közben érzem, hogy egyre erősebb, ügyesebb és érthetően kíváncsi, ami jó dolog. Valahol a szívem mélyén azonban zavaros gondolatok kavarognak erről: vajon túlféltettem? Vagy pont eleget?

A válaszok keresése közben botlottam bele a Free Range Kids mozgalomba — egy olyan szemléletbe, amely a szabadon nevelés gyerekeknél ötletét hirdeti, és amely egyszerre inspiráló és provokatív. 

Szabadon nevelés vérkomolyan

A Free Range Kids - magyarul nagyjából azt jelenti: „szabadon kószáló” gyerekek, de nevezzük inkább elengedni tanító nevelésnek - egy olyan szülői filozófia, amely szerint a gyerekeknek — a koruknak és érettségüknek megfelelően — a lehető legtöbb szabadságot és önállóságot kell adni. Nem arról van szó, hogy teljesen mindent rájuk hagyunk, hanem arról, hogy nem túlszülői módon minden pillanatban ott legyünk mellettük. A szülők és a gyerekek részéről is egyfajta határfeszegetéshez hasonlít szerintem. 

A mozgalmat Lenore Skenazy amerikai blogger, író indította el, amikor 2008-ban hagyta, hogy akkor kilencéves fia egyedül utazzon New York metróján — amiért aztán a média „Amerika legrosszabb anyjának” nevezte. Ő pedig állítása szerint ezzel nem lebecsülte a gyerekbiztonság kérdését, hanem épp ellenkezőleg: úgy gondolja, hogy a gyerekeink sokkal kompetensebbek, mint hisszük, és a szabadabb nevelés nem elhanyagolást jelent, hanem a megérdemelt szülői bizalmat. 

A vakmerő szülő trendi? 

Talán azért lett ilyen népszerű ez az irányzat, mert manapság – a nonstop ránk ömlő hírekkel, a „minden és mindenki veszélyben van” légkörben – a gyerekek biztonságának maximalizálása sok családban a legfontosabb szülői értékké vált. Van már GPS a gyerekcipőkben, biztonságos csúszdák és gumitalaj az udvaron, és ha egy csepp eső esik, azonnal készenlétbe helyezzük a túlárazott esőkabátot is. Sokszor valahogy mindent ki akarunk védeni mi szülők, nehogy a gyereknek találkoznia kelljen a nem kiszámítható szituációkkal. 

A szabadon nevelés gyerekeknél ezzel szemben azt mondja: tanítsd meg a gyerekedet arra, hogyan figyeljen a világra, hogyan navigáljon benne— és ne tedd gördülékennyé minden apró lépését, mintha attól félnél, hogy ettől egyből valami baja esik. 

Hogyan néz ez ki a gyakorlatban?

Nem kell extrém dolgokra gondolni; nem arról van szó, hogy egy ötévest egyedül hagyunk egy parkolóban, hogy magától hazataláljon. Sokkal inkább apró, hétköznapi lépésekről beszélünk:

• Megengedni, hogy a gyerek biciklivel menjen egy rövid szakaszt a barátjához.
• Hagyjuk, hogy egyedül kérdezzen meg valakit az utcán, ha eltévedt.
• Megtanítjuk, hogyan kell eligazodni a térképen, mielőtt rábízzuk a választást egy rövid út esetében.

Ez nem jelent „totális felügyelet-mentességet”, hanem fokozatos önállóságot a koruknak megfelelően. 

Mennyire jó vagányan élni?

A filmekben, sorozatokban és hírekben szinte csak baj és veszély lebeg a hátterünkben — elrablások, balesetek, mindenféle szörnyűség. Pedig a valóságban ezek az események ritkábbak, mint amekkora figyelmet kapnak, és amekkora félelmet keltenek bennünk szülőkben. A Free Range Kids filozófia azt mondja: ha folyton szorosan ott vagyunk a gyerek mellett, akkor nem tanulja meg, hogyan oldja meg a saját problémáit, hogyan bízzon magában, hogyan vegye észre, mikor és hogyan kérjen segítséget. 

És azon az egyszerű elven is elgondolkodtat a filozófia, hogy amikor mi a gyereküket túl sokszor hagyjuk a burokban, oldunk meg helyette mindent, babaként kezeljük, akkor a gyerek önbizalma sokkal lassabban fejlődik, vagy csorbát szenved. Ha viszont ezzel a „szabadon nevelés gyerekeknél”módszerrel hagyjuk változatos helyzetekben kipróbálni magát — persze bölcs felügyelettel —, akkor a gyerek megtanulja: „Tudom ezt csinálni.” „Én csinálom!” – és ez nem kis dolog. 

A saját élményem: szabadabban, de kényelmetlenül

Bevallom, amikor először olvastam a szabadon nevelés gyerekeknél ötletét, kicsit ideges lettem. Arra gondoltam, „de hát mi van, ha baj lesz, hogy számolok el saját lelkiismeretemmel?” Sőt, még azt is éreztem, hogy talán én vagyok az a szülő, aki két kézzel kapaszkodik a gyerek kezébe és retteg sok mindentől, ami odakint van. Aztán rájöttem, hogy a gyakorlatban ez nem arról szól, hogy „elengedjük a kezét és eltűnünk”, hanem hogy megtanítjuk a gyereknek azokat a technikákat, kezébe adjuk azokat az eszközöket, amelyekkel magabiztosan tud mozogni a világban.

Egyszer például hagytam a nagyobb gyerekeimet egyedül átkelni egy forgalmasabb zebrán, és egyedül eljutni a szemben lévő kávézóba, ahol várta őket a párom. Természetesen mindezt csak azután, miután pontosan megbeszéltük, hogyan és mikor kell megszakítani ezt a próbát, és hogy mit csináljanak, ha nem várt probléma jön közbe. Először féltem — aztán láttam, ahogy felemelt fővel, koncentrálva, odafigyelve megtették. Ott volt az a pillanat, amikor az önbizalmuk szinte láthatóvá vált. És ez nekem kimondhatatlanul jó érzés volt! 

Persze nem mindenki rajong ezért a szemléletért. Sokan azt mondják, hogy a szabadon nevelés gyerekeknél módszere túl messzire megy, hogy gyakorlatilag teljes kontrollvesztést jelent, és nem helyettesítheti a felelősségteljes szülői felügyeletet. Mások attól tartanak, hogy ha túl korán engedjük el a gyeplőt, akkor a gyerek nem lesz képes kezelni a rá zúduló realitást.

Valóban, van egy határ, amin nem szabad átlépni: nem arról van szó, hogy sanszot sem adunk a gyereknek, hanem arról, hogy életkoruk és érettségük szerint lehetőséget adunk a saját döntéseik gyakorlására. És igen, ez ijesztő. De talán épp ez benne a jó: nem a rettegésre épít, hanem a bizalomra. 

Ha te is szeretnéd kipróbálni a szabadon nevelés szemléletet, nem az kell, hogy egyik napról a másikra teljesen mindent átírj. Kezdd kicsiben:

• Engedd meg, hogy a gyerek egyedül végigmenjen az udvaron a biciklijéért.
• Tanítsd meg, hogyan kell segítséget kérni idegenektől, ha bajba kerül — nem úgy, hogy „soha ne beszélj idegennel”, hanem tudatosan: „ha segítség kell, kérj bátran”. 
• Adj lehetőséget arra, hogy otthon egyedül kezdeményezzen dolgokat — mint a reggeli szendvics elkészítése vagy egy rövid bevásárlás.

Ezek nem hatalmas lépések, de a gyerekek elindulnak azon az úton, ahol rájönnek: tudok felelősséget vállalni magamért. És ez az egyik legjobb tudás, amit kaphatnak.

Szabályozott szabadság — nem káosz

A szabadon nevelés gyerekeknél nem arról szól, hogy „semmi sem kötelező”. Inkább úgy fogalmaznék: szabályok közt, de nem rettegve. Olyan határokat ad, amelyek mellett a gyerek kipróbálhatja a saját képességeit. Mi, szülők pedig ott vagyunk — nem, mint sofőr, vagy bébiszitter minden mozdulat mögött, hanem mint biztonsági háló, ami nem tolakodva, de ott van, ha közbe kell lépni. 

A gyerekeknek nem azzal mutatunk biztonságot, ha minden lépésüket kontroll alatt tartjuk. Hanem azzal, ha megtanítjuk: mehetsz előre, tudsz dönteni, tudsz hibázni és ebből tanulni. És miközben ezt csináljuk, talán mi magunk is kicsit szabadabban kezdünk lélegezni.