A párterápia, ahol nem az derül ki, akire számítottál

Ritkán ülünk le úgy párterápiás beszélgetésre – amiről már évek, hónapok óta tudjuk, hogy kéne –, hogy ne lenne a fejünkben a tuti, és ne vinnénk magunkkal egy egész párkapcsolati dinamikát, amit már előre meg akarunk javíttatni a másikkal. Egészen konkrét elképzeléssel megyünk csak bele ilyen beszélgetésbe, előre vannak bebetonozott elképzeléseink arról, mi fog ott történni. Általában nagyjából ez: majd valaki végre kimondja helyettünk is, hogy nem velünk van a baj, hanem a másikkal. Hogy ő hallgathatna jobban, figyelhetne jobban, lehetne kevésbé fáradt, kevésbé ingerlékeny, kevésbé eltűnős, kevésbé mindentudó, kevésbé passzív, kevésbé hangos, kevésbé csendes. Viselkedhetne másképp. Jobban. Úgy, ahogy mi elképzeltük.

Szinte mindenki ezzel érkezik. Nem rossz szándékból. Hanem azért, mert amikor már idáig jutunk, addigra többnyire elfáradtunk. Elfáradtunk abban, hogy mindig mi alkalmazkodunk, mi kérünk szépen, mi engedünk, mi magyarázunk. Elfáradtunk abban is, hogy közben a másik látszólag nem érti, miről beszélünk. Vagy érti, csak nem csinál semmit. Vagy csinál, de csak két napig.

És ilyenkor nagyon csábító az a gondolat, hogy ha ő változna meg egy kicsit, akkor minden helyreállna. Akkor újra könnyebb lenne együtt élni. Újra lenne levegő. Újra lenne nevetés. Újra lenne az az érzés, ami az elején volt.

Aztán elkezdődnek azok a mondatok, amiket mindannyian ismerünk. „Én csak azt szeretném, ha…” „Nekem ennyi kellene…” „Nem nagy kérés…” „Más pároknál ez működik…” És közben mindkét fél teljes szívvel meg van győződve arról, hogy teljesen ésszerűt kér. Csak hát valahogy a két ésszerű dolog nem találkozik.

Az egyik azt érzi: túl sok. A másik: túl kevés. Az egyiknek hiányzik a figyelem, a beszélgetés, a közelség. A másiknak a nyugalom, a béke, az, hogy végre ne kérjen tőle senki semmit. És miközben ezek nagyon is valódi szükségletek, a konfliktus mégis ugyanoda fut ki: változz meg, hogy én jobban legyek – miközben észrevétlenül újra és újra ugyanaz a párkapcsolati dinamika ismétlődik.

A nehézség ott kezdődik, hogy a változást általában nem úgy képzeljük el, mint egy közös utat, hanem mint egy feladatot, amit a másiknak kellene elvégeznie. Mintha lenne egy lista a fejünkben, pipálható pontokkal, miközben azt nem látjuk meg, hogyan működik köztünk valójában ez az egész párkapcsolati dinamika. Csak mi akarhatunk dolgokat. Több figyelem. Kevesebb telefon. Több kezdeményezés. Kevesebb kritika. És ha ezek teljesülnének, akkor mi majd végre megnyugszunk.

Sajnos nem létezik tökéletes gyerekkor, így nem létezik olyan felnőtt sem, akinek ne lennének valamiféle saját mintái. Korán kialakult, mély, sok esetben tudattalan meggyőződései önmagáról és a másokkal való viszonyáról, amelyek felnőttként leginkább akadályozzák őt. Ezek a hozott minták ráadásul különösen makacs képletek, és a párkapcsolati dinamika gyakran éppen attól merevedik be, ahogyan ezekre reflexből reagálunk.

Saját viselkedésünkkel – az elkerüléssel, a túlkompenzálással vagy a támadással – többnyire csak erősödnek ezek a stabil sémáink, ráadásul ilyenkor rejtve maradnak az egyén valódi szükségletei: gyakran önmagunk előtt is. 

Gyakran nehéz észrevenni vagy felvállalni azt a sérülékeny gyermeki részünket, amely ma is bennünk él, és amelyet egykor nem mindig a számára megfelelő módon szerettek; ilyenkor könnyebb a feszültségeket és a negatív érzéseket a párkapcsolatunkban, a másik fél viselkedésében megnevezni.

Így már érthető, hogy ritkán tesszük fel magunknak a kérdést: mit viszünk bele mi ugyanebbe a dinamikába. Nem azért, mert nem akarjuk tudni, hanem mert ez bizonyára sokszor ijesztő. Mert ha kiderül, hogy nekünk is van dolgunk, akkor már nem elég várni. Akkor nekünk is lépnünk kell. És az sokkal nehezebb, mint csendben remélni, hogy majd a másik egyszer csak észbe kap.

Pedig amikor egy kapcsolat eljut odáig, hogy segítséget keres, ott általában már mindketten hordoznak valamit. Régi sérüléseket, kimondatlan csalódásokat, gyerekkorból hozott mintákat, reflexeket. Ki úgy tanulta meg, hogy a szeretet hangos és intenzív, ki úgy, hogy csendes és feltétel nélküli. Ki akkor érzi magát biztonságban, ha mindent megbeszélnek, ki akkor, ha békén hagyják. Ezek nem hibák. Ezek csak az én történetei, amik megrekedtek a mi-ben. 

És a kezdeti rózsaszín köd, a másik totális idealizálása, a kapcsolat első, teljes extázisban zajló időszakának lecsengése után ezek a történetek sokszor egymásnak feszülnek.

A párterápia – vagy az a bizonyos nagy beszélgetés – ezért válik gyakran türelmetlen csalódássá az elején. Mert nem az történik, hogy az egyik fél kiosztja a fekete-fehér igazság kártyáit, majd boldogan és szerelmesen mindenki hazamegy. Általában ilyenkor nem mondja ki egyik fél sem, hogy „neki van igaza”, meg kell változnom, ez a kulcs. Ezeken a beszélgetéseken csak lassan, mindent egymásra építve derül ki, hogy mindkét fél logikus módon reagál, csak éppen teljesen máshonnan indít. És ez az a pont, ahol sokan megijednek. Mert ha nincs gyors és egyértelmű közös nevező, akkor nincs egyszerű megoldás sem.

Pedig van valami felszabadító abban, amikor rájövünk: nem az a cél, hogy a másik olyanná váljon, amilyennek mi szeretnénk látni, hanem hogy megértsük, miért olyan, amilyen. És közben azt is, hogy mi miért reagálunk úgy, ahogy. Ez nem jelenti azt, hogy mindent el kell fogadni. Nem jelenti azt sem, hogy ne lennének határok. Csak azt, hogy a változás nem egyoldalú parancs, hanem közös mozgás – egy olyan keserű párkapcsolati dinamika lassú átalakulása, amelyben mindkét félnek van szerepe.

Sokszor már az is óriási lépés, amikor valaki kimondja: lehet, hogy én sem vagyok könnyű eset. Vagy: lehet, hogy amit én természetesnek érzek, az a másiknak nyomasztó. Ezek a mondatok nem vereségek. Inkább ajtók. Olyan ajtók, amiken keresztül végre nem egymás ellen, hanem egymás felé lehet indulni. 

Talán ez az egyik legnehezebb része az egésznek: elfogadni, hogy a kapcsolat nem attól lesz jobb, ha a másik megváltozik, hanem attól, ha mi is hajlandóak vagyunk belenézni a saját működésünkbe. Nem önostorozásból. Nem bűntudatból. Hanem azért, mert különben ugyanazt a kört futjuk újra és újra – akár ezzel a partnerrel, akár egy másikkal.

És amikor ezt végre sikerül megérteni, akkor a kérdések is lassan átalakulnak. Már nem az lesz a fókuszban, hogyan változzon meg a másik, hanem inkább az, hogy együtt tudjunk változni, de közben egyikünk se veszítse el önmagát. Egyszerűnek tűnik belátni ezt, pedig a gyakorlatban nagyon nehéz. Nem gyors folyamat. Nem is látványos. Sok esetben felkavaróan őszinte, izzasztó, fájó és nehéz. De valódi esélyt adhat arra, hogy ne csak túléljük a kapcsolatot, hanem újra élni, lubickolni is tudjunk benne.