Soha ne menj túl közel a fal mellett, mert beránthatnak egy kapualjba!

Tudod, mi az igazi karácsonyi ajándék? Amikor egyetlen pillanatig nem kell azon aggódnod, hogy a gyereked túl közel ment a járda széléhez. Szerintem legalábbis. Mert én mániákus vagyok. Túlféltő. Vagyis az voltam. Például amikor a lányom, hároméves volt, én még szentül hittem: minden kis pötty a járdán potenciális veszélyforrás, minden gyorskaja azonnali halált okoz, minden vírus nálunk köt ki, minden esés, lendülés, hintázás egy hazárdjáték a leendő gipszkirálynők birodalmában lépkedve. Kicsit túltoltam. De dolgoztam rajta és múlik. 

Ma, miközben ezt a cikket írom, a karácsonyfa fényben tündököl a sarokban, én pedig még mindig hallom magamban anyukám hangját: „Ne menj túl közel a fal mellett, mert beránthatnak egy kapualjba!” Akkor még nem értettem, mitől félt annyira, utáltam, hogy mindig elmondja, milyen helyzetben milyen veszélyek várnak rám. Ő is ilyen túlféltő szülő volt. Ma már tudom: az agyad néha olyan filmet játszik le a saját forgatókönyved alapján, amelyben minden ciccegés és minden hang egy potenciális krízis. Így érezhetett ő is. 

Én tényleg nagyon gáz voltam. Amikor a lányom kicsi volt, volt egy korszakunk, amikor minden egyes kilépés az utcára úgy kezdődött, mintha expedícióra indultunk volna a Sarkkörre. Nem számított, hogy mekkora a járda, nem számított, hogy mennyire forgalmas az utca. 

Volt, hogy ki sem jutottunk a sarkon túlra addig, amíg háromszor nem ellenőriztem, hogy nem esik-e le a sapkája, meg hogy rendesen vannak-e bekötve a cipői, aztán még egyszer, mert „nem baj, ha már biztosak vagyunk benne”. A lányom ezt a kicsi gyerekek érthető türelmetlenségével fogadta. Nem fogta fel, hogy én csak túlféltő vagyok, és igazából semmi baj nem lesz, ehhez még kicsi volt. Ő csak azt látta, hogy anya olyankor is beszél magában, amikor senki nincs a közelben. 

– Anya, miért mondod mindig azt, hogy „vigyázz a kapualjra”? – kérdezte hétévesen, miközben azt beszéltük éppen meg, hogy az osztálytársaival és egyikük szüleivel jön aznap haza az iskolából. 
– Hogy… hogy semmi bajod ne legyen – válaszoltam, miközben tudtam, ez a válasz mindössze annyit tesz: „azért, mert az agyam néha túlpörög.”

Aztán persze mindig kiderült, hogy semmi baja nem lett. Nem rántotta be senki a kapualjba, nem tört le pont felette az öreg fa ága, nem ugrott rá a parkban a falevélkupac alatt rejtőző jeti — az élet ment a maga átlagosan biztonságos útján, csak az én fejemben volt még mindig káosz. Én álmodtam városligeti jetikről minden szerdán. 

Aztán egyszer csak észrevettem ebben a csacsiságban egy másik nézőpontot is. Mert tulajdonképpen van ebben valami szép is. Mindenki, aki valaha is szeretett egy gyereket, majdnem biztos, hogy ment már el az irrealitás határáig a túlféltő aggódással. Az ember fejében nem mindig logikus forgatókönyvek futnak; sokszor törnek be olyan gondolatok, amelyeket legszívesebben elhessegetnénk. Ettől még nem vagyunk teljesen őrültek, vagy pocsék szülők, szerintem ez az anyaság-apaság szeretettől fűtött kis dilis szeglete, mindannyiunkban ott van, és elfér. 

A másik fontos észrevételem az volt, hogy én ezt tulajdonképpen örököltem is. Hiszen akaratlanul a saját szüleink mintáit követjük egy darabig. Az enyémek pedig mindentől féltek, ami mozdítható volt: a hidegtől, a melegtől, a leeső falevelektől, a járda szélének „padkájától”, sőt még attól is, hogy a nap túl erősen süt (mert „leég a bőr”). Én ezt a félelmet továbbvittem a lányomhoz, mint egy családi relikviát. Mint az apró ezüst medált, amit generációkon át egymásnak adnak a családban. De lassan megtanultam, hogy a túlféltő attitűd is lehet egyfajta szeretetnyelv: meg akarja védeni azt, amit a legjobban szeretsz.

És karácsonykor, amikor a város fényei villognak, az emberek ablakai melegek, és a gyerekek nevetnek a Mikulássapkában, rájövök, hogy azok a félelmek — még a jetisek is — mind arról szólnak, hogy szeretünk. A lányom ma már tudja, hogy az élet nem egy film, ahol úton-útfélen veszély leselkedik rá. És én is kezdem megérteni, hogy nem az a jó szülő, aki annyira túlféltő, hogy minden bajtól óv. Kisebb bajok szükségesek ahhoz, hogy egy gyerek egészségesen nőjön fel, megtanuljon ügyesen megküzdeni és egyedül dönteni, nyomás alatt cselekedni és bízni önmagában. 

Így hát idén karácsonykor, amikor a nagy forgatagban egy pillanatra megint hallom anyu hangját, elmosolyodom. Mert nem azért beszélgetek a saját, felnőtt fejemben élő félelmetes kapualjakról, hogy megrémítsem a lányomat. Hanem azért, mert tudom: mindez egy óriási adag szeretetből fakad.

Néha eszembe jut, hogy az én gyerekkoromban mennyivel kevesebb kapaszkodónk volt, mégis mennyivel több szabadságunk. A nyolcvanas években simán mászkáltunk este a városban a barátnőimmel. Nem volt nálunk telefon, legfeljebb egy fejben tartott szám a szomszédból. Volt pár alapszabály: tartsuk az időt, figyeljünk egymásra, ne maradjunk egyedül. És valahogy mindig hazaértünk. Nem azért, mert a világ veszélytelenebb volt, hanem mert hittek bennünk, és mi is hittünk magunkban.

Most nézem a lányomat, ahogy egyre bátrabban lép ki a saját kis világából, és közben próbálom elengedni azt a belém ivódott, örökölt szorongást, hogy minden sarkon baj leselkedik. Lehet, hogy a világ valóban hangosabb, gyorsabb és kiszámíthatatlanabb lett, de a gyerekekben ott van ugyanaz az ösztön, ugyanaz a józan ész és alkalmazkodóképesség, ami bennünk is megvolt. Nekünk pedig talán az a dolgunk, hogy ne csak féltsük őket, hanem bízzunk is bennük. Mert előbb-utóbb úgyis menni fognak — és jó lenne, ha nem a félelmeink hangját vinnék magukkal, hanem azt az érzést, hogy képesek eligazodni a saját életükben. Még akkor is, ha éppen ott áll a sarkon egy jeti.