Meddig etessük a gyereket a Mikulással? – A varázslat és a bizalom határán

Túl vagyunk a kritikus éjszakán. A fényesre suvickolt csizmák már nem üresek, a levegőben ott a mandarin és a csokoládé illata, a gyerekek pedig túl vannak a reggeli eufórián. December 6-a van. Miközben mi, szülők, álmosan kortyolgatjuk a kávénkat, és konstatáljuk, hogy idén is sikerült lebukás nélkül becsempészni az ajándékokat, a megkönnyebbülés mellett ott motoszkál bennünk a kisördög: meddig játszhatjuk még ezt el anélkül, hogy a bizalmukat kockáztatnánk?

Mert valljuk be, szülőként skizofrén helyzetben vagyunk. Egyfelől imádjuk a varázslatot, azt az ártatlan hitet, ami képes beragyogni a legszürkébb téli napokat is. Másfelől viszont ott a bűntudat: konkrétan a szemébe hazudunk a gyereknek évek óta.

A detektív-korszak kezdete

Az egész általában ártatlan kérdésekkel kezdődik. „Anya, hogy jut be a Mikulás a házba, ha nincs is kémény?” vagy „Hogy ér oda mindenkihez egyetlen éjszaka alatt?”. Ilyenkor mi, szülők, kreatívabbnál kreatívabb, fizikai törvényeket meghazudtoló válaszokat rántunk elő, miközben reméljük, hogy a gyerek nem kérdez vissza.

Aztán jönnek a tárgyi bizonyítékok. A pillanat, amikor a gyerek megtalálja a „Mikulás-csomagolóanyagot” a gardrób mélyén. Vagy amikor a hétéves gyanakodva méregeti a Télapó levelét, és megjegyzi: „Ez a kanyar a betűk végén pont olyan, mint ahogy te írsz a leckefüzetembe.” Ilyenkor izzadunk, terelünk, és próbáljuk menteni a menthetőt.

De meddig érdemes?

A kritikus vízválasztó

Az óvodáskor a „mágikus gondolkodás” ideje, ilyenkor a Mikulás létezése ugyanolyan természetes tény, mint az, hogy a nap reggel felkel. Aztán jön az iskola, és vele együtt a könyörtelen valóság. Mindig van egy „jól értesült” osztálytárs – nevezzük Pistikének –, aki már november közepén fennhangon hirdeti az öltözőben, hogy az egészet a szülők csinálják, és aki még hisz benne, az bébi.

A szakértők szerint valahol 7 és 9 éves kor között jön el az a pont, amikor a gyerekek maguktól is elkezdik összerakni a képet. Ilyenkor a legnagyobb dilemma: védjük a hitét a végsőkig, és kockáztassuk meg, hogy az iskolában kinevetik, vagy mi magunk lőjük le a poént, elvéve ezzel a gyerekkor egy darabkáját?

Hogyan mondjuk el? 

Ha úgy érezzük, eljött az idő, vagy a gyerek már sarokba szorít a kérdéseivel („Anya, most őszintén: te vagy az?”), akkor a legrosszabb stratégia a tagadás. De a nyers „igen, nincs Mikulás, mi vesszük az ajándékot” válasz is túl rideg lehet.

Van azonban egy remek módszer, ami a csalódást büszkeséggé alakítja: a beavatás. Ne azt mondjuk, hogy a Mikulás nem létezik. Mondjuk azt, hogy a Mikulás nem egyetlen bácsi, hanem egy hagyomány, amit mi, emberek tartunk életben a szeretet és az önzetlenség jegyében. Mondjuk el neki, hogy mostantól ő már elég nagy ahhoz, hogy ismerje a titkot, sőt: ő is a csapat részévé válhat.

Ezzel a gyerek nem egy becsapott áldozat lesz, hanem cinkostárs. Bevonhatjuk a kistestvér ajándékának kiválasztásába, vagy abba, hogy segítsen megenni a rénszarvasoknak kikészített sárgarépát. A hangsúly átkerül a kapásról az adásra, és ez talán még nagyobb varázslat, mint a repülő szán.

A lényeg nem a szakáll

Akárhogy is döntünk – akár korán elmondjuk, akár addig húzzuk, amíg a gyerek már cinkosan kacsint ránk a csizma mellől –, a lényeg nem a hazugságon van. A lényeg az az érzelmi burok, amit ilyenkor a család köré vonunk.

Nem rontjuk el a gyereket azzal, ha hagyjuk hinni a csodákban, és azzal sem, ha őszintén beszélünk vele a felnőttek játékairól. A bizalom nem azon törik meg, hogy kiderül: apa vette fel a piros kabátot. A bizalom akkor sérül, ha nem vesszük észre, mikor nőtt ki a gyerek a meséből, és erőltetjük azt, ami már nem hiteles.

Szóval, kedves szülőtársak, ne stresszeljetek rá. Ha még csillog a szeme, élvezzétek. Ha már gyanakszik, avassátok be. A csizmába rejtett finomságoknak úgyis mindenki örül – még akkor is, ha pontosan tudja, ki csempészte oda.