Ideges vagy? Színezz a gyerekkel!

Három gyerekünk van, nem is olyan rég álltam vissza a munkába, erre már most előléptetnek. Papíron ez egy sikertörténet: több felelősség, több döntés, több jelenlét. A valóságban viszont ez szinte végtelen jelenlétet kíván, úgyhogy hetek óta késő este érek haza, a fejem tiszta káosz, tele van határidőkkel, félbehagyott gondolatokkal, kimondatlan mondatokkal, még a zuhany alatt is prezentálok és folyton mormolok magamban, mint egy lükepék. A családi dolgokat szerencsére össze tudjuk egyeztetni, a férjem az én visszatérésemmel egyidőben váltott egy sokkal nyugisabb pozícióra, egyébként is home office-ból dolgozik, ezért most ő van otthon a gyerekekkel napközben, ő menedzseli  a délutánokat, a vacsorát, a fürdetést, én meg próbálok valahogy becsúszni az estéikbe, mielőtt mindenki elalszik. Szellemanyu. Most biztos azt mondjátok, a férjem egy hős. De valójában én is az vagyok, minden dicsekvés nélkül, hiszen erőn felül próbálok helyt állni. A baj csak az, hogy nullával konvergáló szabadidő mellett szinte semmilyen más tevékenységem nincs a munka után, ami kikapcsolna kicsit.  

Egyik este, amikor szokás szerint fáradtan estem be az ajtón, a nagylányom, Róza még a konyhaasztalnál ült. Színezett. Komótosan, teljes átéléssel. Leültem mellé, néztem, néztem meglepődve, kérdeztem, mit csinál, így tizenöt évesen ezzel a színezővel. Elmagyarázta, hogy ez most egy nagyon fontos rész, mert itt nem szabad elsietni a színeket. Aztán rám nézett, és teljes természetességgel azt mondta: „Anya, színezz te is. Attól meg lehet nyugodni.”

Először teljesen ledöbbentem. Rózára minden jellemző lehet, de az, hogy ő egy helyben ülve színezzen? Na, ne! Nevettem azon, amit mondott. (Tudom, ettől minden tizenötéves kikészül, utólag is bocsánat!)  Ugyan már. Én? Színezni? Komoly visszatérő karrierasszonyként, egy előléptetés közepén, tele felelősséggel és stresszel megérkezve a családomhoz üljek le és színezzek apró mandalákat? Megsimogattam a fejét, mondtam, hogy majd máskor. Ő vállat vont, és ment tovább a vonalak mentén. Láttam rajta a teljes elmélyülést, és valóban meglepett a dolog. A gyerekek újra és újra át tudnak gázolni saját korábban volt dimenzióikon. 

Később persze nem tudtam elaludni. A lakás csendes volt, a gondolataim pedig fesztivált jártak, kétezer decibel hangerővel. Kimentem a konyhába, leültem egy vad bögre meleg tej mellé. Ott volt az asztalon a színező meg egy doboz ceruza. Csak úgy, minden különösebb elhatározás nélkül, kinyitottam egy oldalt, és elkezdtem. 

Nem történt semmi látványos. Nem jött megvilágosodás, nem oldódott meg az életem, nem csapott áramütés szerűen belém a felismerés, hogyan is élhettem eddig színezés nélkül. De tíz perc után azon kaptam magam, hogy már nem a holnapi meeting jár a fejemben, hanem az, hogy az a zöld inkább mentazöld legyen vagy mohazöld, a kép struktúrájához mérten. És ez az önfeledtség meglepően jólesett.

Később olvastam róla, hogy a színezés valójában pontosan ezért működik. Elég figyelmet igényel ugyanis ahhoz, hogy lefoglalja az agyat, de nem kér döntéseket, teljesítményt, eredményt. Az ismétlődő mozdulatok, a vonalak követése, a színek váltogatása olyan állapotot hoz létre, ami hasonlít a sétához, a kötéshez vagy a monoton, megnyugtató házimunkákhoz. Nem pörget, nem húz le – egyszerűen csak átmenetileg kikapcsolva tart, a nyomasztó dolgoktól megszabadítva. 

És nekünk, nagyoknak és komolyaknak talán pont erre van a legnagyobb szükségünk.

Felnőttként ugyanis furcsa viszonyunk van az olyan tevékenységekkel, amiknek „nincs értelme”. A színezés ilyen. Gyerekesnek tűnik. Haszontalannak. Mintha csak időpocsékolás lenne, amit jobb lenne valami komolyabbra cserélni: sportra, meditációra, önfejlesztésre. Olyasmire, aminek látható eredménye van. Amit ki lehet pipálni.

A színezést sehol sem jegyzik. Nem lesz tőle jobb az önéletrajzom, nem hoz több pénzt, nem oldja meg a konfliktusokat. És éppen ezért felszabadító. Nem kell benne tökéletesnek, de még jónak sem lenni. Nem kell ultra szépen csinálni. Nem kell befejezni. Félbehagyható, megvár. 

Az első képem kifejezetten ronda lett. Nem figyeltem a színek viszonyára, csak mint egy csatában, mentem előre és kiszíneztem minden elemet a képen. Róza kedvesen megjegyezte, hogy „anya, ez így kicsit kaotikus”, majd átvette a ceruzát, és megmutatta, ő hogyan csinálná. Elfogadtam. Ritka pillanat volt, amikor nem akartam irányítani, javítani, jobban tudni. Csak ott ültem mellette, és hagytam, hogy tanítson valamire, amihez ő ösztönösen ért.

Azóta vannak már saját színezőim, esténként, amikor már mindenki alszik, előveszem valamelyiket és kikapcsolódom. Nem mindig. Nem rendszeresen és nem is mindenáron. Nem lett belőlem „A színezős asszony”, de lett egy nem digitális saját eszközöm. Egy csendes, alacsony küszöbű módja annak, hogy letegyem a napot.

Kicsit utána olvastam, miért is válik ez be ennyire. Ami különösen érdekes, hogy a színek mennyire hatnak ránk. Nem tudatosan választok, mégis észrevettem, hogy feszült napokon inkább a hidegebb árnyalatokhoz nyúlok, máskor meg hirtelen minden sárga és narancs lesz. A színeknek van hangulatuk, tempójuk, súlyuk. Nem véletlen, hogy egyes színek nyugtatnak, mások felélénkítenek. A színezésben ez a sokféle válasz mind ott van, anélkül hogy elemezni kellene.

És van benne humor is. Például amikor elfogy a kedvenc szín, és komolyan el kell dönteni, hogy ez most tragédia-e. Vagy amikor a gyerekek közlik, hogy „ez nem ilyen színű szokott lenni”. Vagy amikor rájössz, hogy húsz percig egyetlen levél erezetét satíroztad, és közben teljesen megfeledkeztél a világról.

A színezés nem azért jó, mert megold bármit. Hanem mert kivált egy állapotot, amit ritkán engedünk meg magunknak: hogy tényleg csak azért csináljunk valamit, mert jólesik. Nem oldunk meg vele semmilyen praktikus dolgot, nem haladunk, nem termelünk. Csak vagyunk. Éjjel egykor, a konyhaasztalnál, sercegő papír mellett lázasan dolgozunk saját szépséges világunkon. 

És ez szerintem messze nem gyerekes. 

A színezés lehet mindenkié. Nem kell hozzá tehetség. Nem kell hozzá meghatározott időkeret. Nem kell hozzá csendes elvonulás vagy különleges körülmény. Egy ceruza, egy lap, tíz perc. Ennyi. Ha félbehagyod, az is rendben van. Ha másnap épp nem veszed elő, az is.

De ha egyszer, egy fáradt estén, nem tudsz elaludni, és ott van a konyhaasztalon egy színező, csak ugorj neki. Nem magyarázom túl, csak próbáld ki. A színezés úgyis magával ragad.