Túl dundi baba? – kisgömböc szindróma

Van valami egészen ijesztő abban, ahogyan mindenki figyeli a babák hurkáit. Mintha a csuklón felbukkanó kis redők lennének az anyaság bizonyítványai: ha sok a hurka, jó anya vagy; ha kevés, akkor valamit biztosan elrontottál. A rokonok szakértően méregetnek, a játszótéri nénik összehúzott szemmel bólogatnak, a védőnő jegyzetel, te pedig lopva próbálod megtippelni, hogy a pici most akkor csak cuki hurkás vagy „túl dundi”.

És közben mindenki, aki erről beszél, egyből tanácsot is ad, pedig sokszor kiderül, hogy valójában fogalmuk sincs, mikor számít soknak a súly, és mikor egyszerűen csak babás pufiságról van szó.

A fiam olyan dundi baba volt, hogy ülve szinte meg sem tudott mozdulni, a lányom pedig igazi kiskukacként csinálta végig az első félévet, és biztosan mindkettőnek én vagyok az anyja, szóval ezek a súlykérdések számomra azóta is kissé rejtélyes dolgok maradtak. 

Természetes hurkák

Egy biztos, a legtöbb újszülött és csecsemő teljesen természetes módon hurkás. Ez nem hiba, hanem biológiai szükséglet: a testzsír segít abban, hogy ne fázzanak, hogy fejlődjenek, és hogy egyensúlyban maradjanak a világ első nagy kalandjai közben. Az orvosok sem centiket vagy hurkaszámot néznek, hanem a növekedési görbéket. Ezekből derül ki, hogyan gyarapodik a baba a saját korábbi értékeihez képest. Egy kicsit gyorsabban növekvő, dundi baba is lehet teljesen egészséges – akkor érdemes figyelni, ha a súly nagyon hirtelen ugrik meg, és a növekedése nem harmonikus.

A dundibb babák hátterében gyakoribb, hogy egyszerűen túleszik magukat. Egy kisbaba sokszor nem azért eszik, mert éhes – hanem mert nyűgös, fogzik, unatkozik, vagy csak jólesik neki a cumisüveg melegsége és a ringatózás. Mi szülők pedig sokszor teljesen jó szándékból erőltetjük még azt a „pár kortyot”, mert azt hisszük, így lesz jóllakott, így alszik majd jobban, vagy így „nem lesz a következő etetés előtt éhes”. Mindezt gyakran úgy, hogy közben a pici már teljes erőből próbálja elfordítani a fejét, csak mi nem mindig vesszük észre a jelzést.

Persze a babák küllemében a genetika is szerepet játszik. Vannak családok, ahol a babák eleve jóval gömbölyűbbek – és ez teljesen rendben van. Más gyerekek pedig már a várandósság alatt is nagyobb súlyúak voltak, így természetes, hogy kicsit kerekebben kezdenek neki az életnek.

A legtöbb szülőt szerintem nem a jelen, nem a pár hónapos dundi baba, hanem a „mi lesz ebből később?” kérdés nyomasztja. Valóban gyakoribb, hogy a túlsúlyos babákból túlsúlyos iskolások lesznek, de ez nem valamiféle kőbe vésett ítélet. A legmeghatározóbb tényező nem a hurkák száma egyévesen, hanem az, milyen szokások alakulnak ki a családban: mennyit mozog a gyerek, hogyan eszik, mennyire rutinszerű az étkezés, és találkozik-e nagyon korán cukros italokkal vagy édességekkel.

Az étkezések terén sokat segít, ha megfigyeljük és megtanuljuk elfogadni a baba jelzéseit. Ha jelzi, hogy elég volt, ne próbáljuk még rábeszélni még pár falatra – ők ösztönösen tudják, mennyit bírnak. A mozgás is rengeteget számít: a hason töltött idő, a forgolódás, a kúszás mind-mind segít formálni a kis testüket. Vagyis mehet a dundi baba-fitness, korlátlanul! A cukros italokat és teákat pedig érdemes minél későbbre halasztani; a víz bőven elég, és hosszú távon óriási különbséget jelent, illetve így később sem kell majd küzdeni azzal, hogy visszafordítsuk a totyogót a víz szeretetéhez. A cukros italokra nagyon könnyű rászokni, ráadásul az édesítés nélküli gyümölcstea is lehet nagyon finom, vigyük csak a picit a természetes ízek felé. 

Tilos a fogyókúra!

Ami nagyon fontos: babát soha nem fogyókúráztatunk. A korlátozás csak stresszt hoz – nekik és nekünk egyaránt. Sokkal inkább ritmust, fokozatos bevezetést és egyensúlyt érdemes kialakítani. És persze kérdezni. A gyerekorvos és a védőnő sokat tudnak segíteni a témában. 

Anyaként azonban nem csak a baba súlya a kérdés, hanem a saját lelkünk is. Az a teher, amit a megjegyzések és a félelmek tesznek ránk. Hányszor megyünk haza úgy egy mérésről, hogy „hú, most aztán biztos azt hiszik, hogy túletetem”. Vagy épp ellenkezőleg: „biztos éhezik a gyerek, mert csak 200 grammot hízott”. Pedig a babák testalkata elképesztően változatos, és mindegyik út normális lehet.

A hurkák pedig egyszerűen… jönnek és mennek. A dundi baba, akinek ma olyan combja van, mint egy puha Buddha-szobornak, könnyen lehet, hogy fél év múlva már hosszú, nyúlánk totyogó lesz, aki fürgén szaladgál a játszótéren. A kis gömbölyűség egy idő után észrevétlenül átalakul, ahogy elindul a mozgásos korszak. Ne a hurkákból próbáljuk kiolvasni a jó anyaság titkát. A feladatunk az, hogy figyeljünk, próbáljunk tanulni, vegyük észre a jeleket, és ha kell, kérdezzünk.