„Ó, a francba!” – avagy a családi káromkodás művészete

Miért jó néha káromkodni?

Először is: nem véletlen, hogy egyes kutatók szerint a durvább szavak használata kifejezetten felszabadító lehet. Ha kontrolláltan engedsz ki néhány trágárságot, az segíthet a stressz levezetésében, és érzelmi „nyomáscsökkentő” hatása lehet. Számodra. Azt persze tudjuk, hogy mindez a gyerekek előtt ciki és elvileg tilos is. Na de mi van akkor, ha mégis kijön néha? 

Nézzük, mit mond erre a pszichológia:

A káromkodás nem egyszerűen csak felszabadító — bizonyos vizsgálatokban kimutatták, hogy javítja a fájdalomküszöböt is. Egy fizikailag nehéz, fájdalmas behatásokkal járó jeges víz teszten például azok az emberek, akik káromoltak, tovább bírták elviselni a fájdalmat, mintha semleges szavakat mondtak volna.  Ez részben azért van, mert a trágár szavak aktiválják a stresszreakciót, ami gyakorló szülőként bizony gyakran bekapcsol mindannyiunknál, ilyenkor ettől kapunk egy vész-adag adrenalinlöketet, ami fizikailag is segíthet. 

Meglepő, de fontos tény: brit tudósok szerint a káromkodás növelheti az önbizalmat, és kísérleti helyzetekben még a bátorságot vagy kockázatvállalási kedvet is felerősítheti. Gyerek mellett szintén fontos a kockázatvállalási kedv, senki ne mondja, hogy nem így van! Gondolj csak bele, amikor neked kell megmutatni, hogy az a rettenetesen meredek és hosszú csúszda teljesen biztonságos… 

A káromkodás szóhasználata az agy mélyebb, érzelemfeldolgozásért felelős részeit is érinti: az érzelmi agyi területeket (amigdala, bazális ganglionok, mindenféle tudományos szakszótól megkímélve az olvasót a továbbiakban) is aktiválja, ami azt jelenti, hogy a szitkozódás nem csak egy felszínes dühreakció, hanem komoly neurológiai alapja is van, egyfajta jóleső agytorna. Erre mindig lehet hivatkozni, ne felejtsétek el! 

Családi káromkodás, mint a hét fő bűn egyike

Egy kisgyerekes-nagygyerekes családban, ahol persze „soha nem káromkodnak”, az egy-egy kicsúszás különösen erőteljes hatású lehet. Például: 

• belelépsz a LEGO-ba, és muszáj kiabálni, hogy: „A francba!” Nos, nem pusztán düh, hanem egy reflex, ami segít elengedni a fájdalmat, és enyhít egy pillanatra a frusztráción. 
• közlekedési szituációkban, amikor ugyan hátul ül a csemete, de mégis olyan történik, amire szinte kötelező kiabálni hogy „Mi a fenét csinálsz, Béla?” – ilyenkor ez a stresszkezelés nagy piros indító gombja, ami azonnali feszültségoldást ad.
• mosogatás közben a lányod összetöri a legértékesebb étkészlet pótolhatatlan darabját. És ekkor belőled az elfogadó és szeretetteljes nevelés mellett is egy durvább szó szalad ki: az egyik legtisztább érzelmi kiáramlás, amit a test és az agy is díjaz, a lányoddal pedig pár perc múlva meg lehet beszélni higgadtan, mi is történt. 

Ezek a nem túl szalonképes, mégis őszinte pillanatok gyakran szolgálnak „nyelvi lefolyórendszerként”: kiengeded a gőzt, mielőtt túl sok gyűlne benned. Mindebből úgy tűnik, a káromkodás kissé önző dolog, nem vagyunk tekintettel másokra közben. De én úgy gondolom, sokkal inkább csak ösztönös, éppen ezért kevesebb kontrollt kap és nehezebb előre tervezni vele. 

Az, hogy néha káromkodunk, nem azonos a folyamatos kulturálatlansággal. Van néhány érdekesség még, amit nem tudtál a káromkodásról és sosem merted megkérdezni: 

• A hosszú távú káromkodás hatása elveszítheti erejét — minél gyakrabban használ valaki trágár szavakat, annál kevésbé lesz hatásos pszichés traumakezelési eszközként. 
• Fontos a kontextus: amikor stresszoldásról van szó, egy jól időzített káromkodás működhet, de ha minden kis idegeskedésnél dől belőled az ige, az már inkább szokás és nem felszabadulás.
• Néha a trágárság humor lesz, és nem csak egy feszült kirohanás. Több kutatás szerint a humoros használat (azaz amikor nem dühösen, hanem szórakozottan káromkodsz) az egyik legpozitívabb pszichés hatással lehet rád. 
• A társas kapcsolatokban is van szerepe: a káromkodás segíthet közelebb hozni embereket, főleg olyan helyzetekben, ahol lazítani kell a formális kommunikációt és engedni a valódi érzéseknek – de persze csak akkor, ha nem lesz ez állandó stílus.

Szóval: anyaként is teljesen valid a „csúnya beszéd”?

Fentiek fényében igen, ha nem rendszeresen fordul elő. Adj magadnak néha engedélyt – Nem vagy rossz anya, ha néha ezek kitörhetnek. A „Fáj a lábam, mert megint beleléptem valami rohadt kockába” kijelentésed sokkal jobban eshet, mint összeszorított fogakkal mosolyogva azt mondani, hogy „Jaj, már megint belelépett a mami abba a nagyon éles építőbe, amit megbeszéltünk, szívem, hogy mindig el kell pakolni, csak biztosan most elfelejtetted.” – Melyik a természetesebb? 

Persze nem kell, hogy minden ideges pillanatod „F vagy B” betűs szavakkal végződjön. A mérték teszi erőssé ezeket az anyai pillanatokat. 

Szerintem a káromkodás alapvetően nem bűn, és nem is idétlen bohóckodás. Egyes helyzetekben egyszerűen az élet természetes válasza arra, ha valami nagyon nem úgy sikerült, ahogy terveztük.

Szóval legközelebb, amikor a konyhában magadra borítasz egy fazék igazán meleg levest, amire gyorsan érkezik egy ösztönös válaszreakció, és a gyerek az ajtóból visszakérdez: „Anya, jól vagy?”, nyugodtan mondd azt, hogy:

Mert ez az igazság: a csúnya szavak a világ legdemokratikusabb kifejezései. Senki sem tanulta külön órán, mégis mindenki beszéli. Ugyanúgy működnek a panelház hatodik emeletén, mint egy vidéki buszmegállóban, a bölcsis anyukáknál és a természetfilmből ismert professzoroknál. Nem változtak az elmúlt száz évben sem, sőt olyan makacs kis túlélők, hogy még a technológia sem tudja kinyírni őket.

És ha néha azon kapod magad, hogy egy zsírban úszó serpenyő vagy egy kiborult lisztes zacskó után olyan szavak hagyják el a szádat, amelyekért a nagyi keresztet vetne, jusson eszedbe: nem csak mi vagyunk ilyenek ebben az őrült világban. 

Őseink is képesek voltak olyan csodásan és színesen dühöngeni, hogy még a mai algoritmusok is pironkodva küldenék rájuk a tartalomszűrőt. Mert hát, amikor valaki azt mondta: „A nyavalya törjön ki!”, „A macska rúgja meg!”, „A ménkű csapjon beléd!”, „A fene egye meg a fajtáját!”, vagy a személyes kedvencem: „A kecske legelje meg a nadrágod szárát!”, ott bizony nincs is már mit kérdezni.

Szóval nem vagyunk mi ezzel egyedül a jelenben: káromkodni régen is tudtak, csak picit másképp, több kreativitással, több állattal, és sokkal több ménkűvel. És ha az akkori gyerekek túlélték, valószínűleg a mieink is túl fogják élni, hogy néha kicsúszik egy-egy… hát… „ősnyelvi kifejezés”.