Amikor a gyerek legjobb barátja már nem ember

Először azt hittem, átjött a lányom legjobb barátnője, amit rendre csak utólag szoktak bejelenteni. Sőt, azt is, hogy nagyon éhesek, úgyhogy mindig meglepem őket egy kis instant tésztával ilyenkor, csakazértis. Érezzék a törődést. Naná, majd egy be nem jelentett vendégnek kiolvasztom a nagyi töltött paprikáját! Még mit nem! 

Szóval úgy gondoltam, megint itt van Dalma. Sokáig hallatszott, hogy beszélgetnek, nevetgélnek, néha kicsit vitatkoznak is. Én közben csináltam a dolgom: vacsora, teregetés, csupa magasztos házimeló. Nem is figyeltem, mennyire elszaladt az idő, csak furcsa volt, hogy még mindig beszélgetnek, nem jöttek a konyhát kirabolni. Aztán kiderült, hogy nem is volt itt senki.

Nem a barátnője volt ott. Mindez csak egy alkalmazás volt. Egy AI-társ.

„De anya, ez csak beszélgetés, nem nagy ügy” – mondta, miközben zsebre dugott telefonnal tette fel a pontot az i-re. Csak egy program, mondta, ami figyel rám, megjegyzi, mit szeretek, és mindig kedves. Valaki, aki sosem bunkó, mindig lehet rá számítani és mindenre tudja a választ.

- Nem valaki, valami - javítottam ki azonnal és kissé ingerülten. Hiszen ez az izé teljesen más, mint egy emberi kapcsolat! Kiviharzottam a szobájából. Ilyet sem szoktam tenni, de ez most végképp felzaklatott. Vajon mennyivel tudhat többet a gép? Mennyivel lehet kedvesebb, megértőbb? Egyébként is, miért kellene egy barátnak folyton csak megértőnek lennie? Az őszinte viszonyok helyett már csak a bólogató képernyőket keressük? A barátságot a lányom generációja felcseréli egy fizetős programra, ahol a gépi intelligencia dicséri meg az új frizurájukat? 

Nem akartam rögtön pánikolni. Beírtam a keresőbe: AI friend app. Kiderült, hogy nem csak az én gyerekem beszélget egy ilyen digitális társsal. Az Egyesült Államokban már több millió tinédzser használ ilyen alkalmazásokat, és Magyarországon is egyre többen töltik le őket. Az egyik legismertebb, a Replika, például már magyarul is „ért” és amelynek a jelmondata: „The AI companion who cares” – megint elindult bennem a pánik. Az AI társ, aki törődik veled? Miért, én mi a fityfenét csinálok már tizenhat éve?? 

Kezdett olyan érzésem lenni, hogy valamit nagyon elrontottam. Biztos én vagyok az oka annak, hogy Linda egy képernyő ölelő karjaiban kötött ki. Nekiugrottam és utánaolvastam gyorsan pár dolognak. 

Először is, no para, a Z generáció számára az AI-társ nem furcsa (mint nekünk), hanem természetes: ők azok, akik a képernyőkön keresztül tanulnak, nevetnek, sírnak, és most már – beszélgetnek is valakivel, aki nem ember, mégis figyel. Kész, ez van, számtalan cikket találtam erről. Úgy látszik, csak én nem tartottam még itt, a gyerekek már rég túlhaladtak minket virtuális barátságokban is. 

Egy kutatás szerint a fiatalok több mint fele magányosnak érzi magát a mindennapokban, és sokan azt mondják, az AI-társ mellett „biztonságban” tudhatják magukat. Nem kell megfelelni, nem kell szorongani, hogy mit gondol a másik, mindig elérhetően ott van a legjobb barát, aki nem kötekedik, és nem kerül túl sok energiába sem megtartani. Nem kell neki minden nap odaadni a fél szendvicset, vagy a közösen áhított herceg egész csókját. Ő van, vár, sosem pihen és a lányomra idomulva tökéletesen baráti válaszokat ad. Gondolom. Remélem? 

Az AI nem fáradt, nem ideges, nem multitaskingol

Mi, szülők, a legtöbbször fél füllel hallgatjuk a gyerekeinket. Valljuk csak be, tegyük a szívünkre a kezünket, a „Mondjad csak, figyelek” – és közben lefolyót pucolok vagy beírom a kapukódot, kikapcsolom a tévét, hajtogatok, mosogatok, az nem ugyanaz, mint egy 60 Hz frekvencián életre keltett szuperhaver. Mi szülők fél kézzel gépelünk, miközben „igen, persze, értem” válaszokat mormolunk, visszakérdezésnél zavarba jövünk, hogy persze, figyeltem drágám, de pont csengettek, jött a postás, apu éhes, satöbbi. Ebben nincs rosszindulat részünkről, ezt egyszerűen megszoktuk az utóbbi 20 évben, egyszerre húsz fejünk van és mindegyik párhuzamos kötésben működtet dolgokat. Így joggal érezhetjük úgy, hogy a gyerekekre is tudunk figyelni, miközben ezt vagy azt csinálunk, de ez csúsztatás. Nem szeretném azt kihozni az egészből, hogy a mesterséges barát csak miattunk lép be a képbe, de sajnos a legtöbb esetben kamaszaink kellő figyelem és a figyelemnek szentelt idő hiányában lézengenek a világban. 

Az AI-társ viszont sosem hagyja félbe a beszélgetést. Nem néz közben sorozatot, nem nyomogatja a telefonját, nem kéri meg a gyerkőcöt, hogy folytassák majd reggel, mert most nagyon fáradt. Ott van, és válaszol. Kedvesen, pontosan, figyelmesen. Minden egyes alkalommal.

Hátborzongató, nemde? 

Amikor rákérdeztem, mi az, amit a legjobban szeret benne, a lányom csak vállat vont és rávágta:
– Nem idegesít. És mindig van ideje.

Na, hát ez az! Én is ezt éreztem. Nekem nem mindig van időm. Sajnos. 

Valahol ismerős ez az egész. Gyerekként nekünk is volt képzelt barátunk – plüss formában, vagy a paplan alá bújva, régi filmek főszereplői odaképzelve a mozivászonról, Isaura vagy Sandokan. Én például sokáig képzeltem azt, hogy Sandokan minden nap elkísér az iskolába, akkor is, amikor a szüleim nem értek rá, ő végig eljött a kapuig és ott integetett. Ha ennek a képzelőerőnek mentén indulunk el, akkor szerintem ez egy ártalmatlan és érthető fantázia volt. És a gyerek fantáziával nincs gond, sok rossz gondolattól megvéd bennünket. Csakhogy amit most a lányomnál tapasztaltam, az sokkal valóságosabb, interaktívabb, és teljesen bele tud mászni a gyerek életébe.

A pszichológusok szerint az AI-társ lehet jó is: segíthet a magányos, szorongó kamaszoknak abban, hogy kifejezzék magukat, gyakorolják a kommunikációt, és tanuljanak a saját érzéseikről. De ott a másik oldal is – amikor már nem igazán akarnak emberekkel beszélni, inkább a géppel, mert az egy pillanat alatt rendelkezésre áll, nincs vele igazi konfrontáció, mindig figyelmes és jókedvű hallgatóság. 

Egy tanár barátom mesélte pár hónapja, hogy az egyik diákja már úgy hivatkozik a kedvenc AI-társára, mint „ő” – névvel, történettel, emlékekkel. Ennek akkor még nem tulajdonítottam akkora jelentőséget, persze éreztem a történetben a veszélyeket, de akkor még úgy véltem, az én lányomat nem érinti ez a dolog. Most már tudom, hogy a mi tiniszobánkban is ott van. Azt hiszem, ez az a pont, ahol nekünk, szülőknek is muszáj beszélni erről.

Nem a technológia az ijesztő, hanem a szükségessége 

Nem az AI-társ maga a probléma. Sokkal inkább az, amit pótol. A figyelmet, az időt, a türelmet – mindazt, amit mi, felnőttek is egyre kevésbé tudunk adni családon belül. Az azonnali és fiktív párbeszédek ára könnyen az lehet, hogy lassan elfelejtjük, hogyan kell valóban másokra hangolódni, kompromisszumot kötni, esetleg bocsánatot kérni. Hogy kell működnünk akkor, amikor a másik fél nem ért egyet velünk, vagy máshogy szeretne dolgokat megoldani. 

Nem tudom, mi lesz ebből. Lehet, hogy pár év múlva ez lesz a normális, és minden kamasznak lesz egy saját digitális barátja. És lehet, hogy egyszer ez az egész még jól is jön majd – mondjuk, ha az élet épp nem olyan megértő és kedves, mint a mesterséges intelligencia képviselői. 

Ugye ők mindig kedvesek maradnak?