Van az a pillanat, amikor a gyerek hibázik, és te pontosan tudod, mit kellett volna tennie. (Na, jó, a legtöbb közös pillanatunk ilyen) Csak ott állsz, és érzed, ahogy az egész tested megfeszül: „most mondjam, vagy hagyjam?” Mondjuk, amikor elrontja a matekfeladatot, vagy amikor a cipőjét harmadszor is fordítva húzza fel, hiába mondtad neki reggel, délben és este is. Feszkós. És mégis ezek a pillanatok tanítják a legtöbbet. Nem neki, nekünk.

Amikor a gyerek hibázik, valójában a világot próbálgatja. Felfedezi, mit bír el, hol a határ, meddig tart a türelem (a tiéd és az övé is). De a legtöbbünk fejében ott visszhangzik saját gyerekkorunk egyik legtöbbet hallott mondata: „Vigyázz, el ne rontsd!” – mintha a hiba valami szégyen lenne. Aztán mire szülő lesz az ember, és a saját gyereke elront valamit, az a kis hang újra megszólal bennünk. Mert nemcsak a hibát látjuk, hanem a saját gyerekkori félelmünket is rápanírozzuk erre az egész helyzetre és máris kész a katasztrófa-vizualizáció: „Mi lesz, ha nem lesz elég jó a gyerek?” (Abban, amit éppen csinálni próbál, mindegy, hogy mi ez, ami számára és számunkra fontos, de hibát hibára vét közben)

Pedig ha jobban belegondolunk, mi is minden fontos dolgot a hibáinkból tanultunk meg. Biciklizni, főzni, szeretni. Nem elsőre ment, de attól lettünk ilyen ügyesek a végére. Szóval el kell tudnunk viselni a gyerekeink hibáit a saját múltbéli hibáinkon túl és bonyolódik a helyzet, mert ráadásul a gyerekek egymás hibáit sem bírják el.

A mai gyerekek különösen ki vannak hegyezve egymás hibáira. Elég egy elrontott szó a felelésnél, egy bénább mozdulat a tornaórán, és máris jön a nevetés, a csúfolódás, a szemforgatás. Mintha a másik hibája valami gyengeség lenne, amit azonnal le kell leplezni. De vajon honnan jön ez a megsemmisítő reflex? Talán onnan, hogy ők is azt látják: hibázni veszélyes. Hogy a hibáért ma is sokszor megszégyenítés jár – iskolában, online, néha otthon is. Hogy a segítség ötlete helyett gyorsabban kapcsol be náluk a kinevetés. Pedig a hibát látó gyerekből lehetne a segítő gyerek is. Csak ehhez előbb mi, felnőttek kell, hogy másképp reagáljunk. Hogy ne a „Mit rontottál el?” legyen az első kérdés, hanem a „Segíthetek?”

Az egyik legnehezebb dolog szülőként az, hogy ne avatkozzunk közbe. Hogy ne siessünk oda minden apró botlásnál, ne javítsuk ki azonnal a „rossz” rajzot vagy a félrecsúszott mondatot egész kicsi korától. Mert amikor a gyerek hibázik, és mi nem szólunk bele, valójában azt mondjuk neki: „Hiszem, hogy meg tudod oldani.” És ez óriási ajándék, még ha oly nehéz is megállni, hogy csak úgy odarohanjunk és megoldjuk az összes problémáját, kijavítsuk a kis hibáit.

Az önbizalom nem csak a dicséretből épül, sokat számít a tapasztalat is, azok az élmények, amiket a gyerekünk később is csak és kizárólag önmagához köthet majd. „Én tanultam meg tojásrántottát csinálni, nagyon sokszor elrontottam, de mivel anya nem csinálta meg helyettem, ma már egyedül is megy!” – meséli a szerencsés gyerek, akinek nem veszik el a kedvét, nem tiltják le arról a tevékenységről, amit elsőre hibásan tud csak megoldani. Abból, hogy a gyerek látja: „elrontottam, de nem dőlt össze semmi, próbálom újra..” – csak jó dolgok születhetnek.

Hibázni közösen is lehet

Nálunk például az lett a szabály és az lett az ösztönös közös működés is, hogy ha valami nagyon félremegy, akkor először nevetünk rajta. Igen, még akkor is, ha belül szétrobbanok. Mint amikor a palacsintatésztába fél kiló só kerül, mert valaki félreolvasott valamit. Az ilyen helyzetekben próbálok magamnak is emlékeztetőt adni: a gyerek nem azért hibázik, mert nem figyel. Azért hibázik, mert él. Mert kíváncsi, kísérletezik, és ez a legjobb, ami történhet. A hibák után pedig jöhet a közös megoldáskeresés: „Na jó, akkor most mit csináljunk másképp?” – és innen indul el a tanulás.

Egyébként azt gondolom, hogy sokszor mi, szülők reagáljuk túl a gyerek hibáit, mert bennünk valami sokkal mélyebb félelem dolgozik. Hogy ha most hibázik, akkor lemarad. Ha lemarad, akkor kudarcot vall. És ha kudarcot vall, akkor mi is. De a gyerek szemszögéből ez az egész sokkal egyszerűbb. Ő még nem értékeli magát osztályzatokban. Ő csak próbál valamit megtanulni, amit rá bíztak. És amikor a gyerek hibázik, az nem a jövője végét jelenti, hanem éppen a kezdetét: most alakul ki benne a rugalmasság, az újrakezdés képessége, az a bizonyos belső erő, amit mi felnőttek is annyira hiányolunk magunkból.

Engedjük meg neki, hogy elrontsa

Nem könnyű, tudom. De ha legközelebb a gyerek hibázik, vagy csak száguld egy teljesen láthatóan hibás befejezés felé, próbálj meg nem azonnal javítani, nem rögtön segíteni. Nézd meg, mit kezd vele egyedül. Talán kicsit lassabban, kicsit ügyetlenebbül, de végül úgyis megtalálja majd a megoldást. És abban a pillanatban valami fontos történik: egy kicsit felnő.

A hibák nem ellenségek. A hibák a gyerekkor próbafutásai – és nekünk, szülőknek csak annyi a dolgunk, hogy ott legyünk, ha tényleg szükség van ránk. – Lehet ilyen és mindig is lesz is ilyen! A lényeg, hogy csak lazán, és amikor a gyerek hibázik, az maga a tökéletes működés!

Amikor a gyerek hibázik vége a világnak?