A napi para: te mit csomagolsz a csemetének az uzsonnásdobozba?

Minden reggel ugyanaz a jelenet. A konyhában napindító, nyugodt zene, vagy csend helyett szendvicspapír-zizegés, hűtőajtó-csapódás, négy gyerek hangja, akik egyszerre éhesek és késésben vannak.  Én pedig ott állok, két fonnyadt uborkával a kezemben, és azon gondolkodom, mekkora anya leszek, ha még lerohanok egy friss fürt paradicsomért és egy kis chia magot is szórok a szendvicsbe. Mert manapság az uzsonnás doboz nem csak egy műanyag doboz – hanem valami szülői identitásmérce, vagy vizsga, egy folytonos aggódnivaló. 

A közösségi oldalak tele vannak „inspiráló” képekkel: szívecske formájú szendvicsek, tápanyagokban gazdag magmixek, vitaminos smoothie-k. Én meg közben azon agyalok, hogy maradt-e még legalább egy szelet sajt a hűtőben, vagy reggel ismét be kell dobnom az „Adok pénzt, vegyél valamit magadnak” kombinációt.

Virtuális alufólia-háború 

Az anyacsoportokban egy új sportág született: a „Mit csomagoltam ma a gyerekemnek?”-verseny.
Komolyan, nem hittem el, de bizony napi téma egymás uzsidobozának boncolgatása. Ha már közösségi oldalak, akkor azonnal ott vannak az ítéletek is: 

Cukor? Hát nem félsz, hogy hiperaktív lesz? 

Ti mibe csomagoljátok a Manuka mézet? 

Jézusom, egy egész banán? Tudod, mennyi kalória az?

Ilyenkor mindig azt érzem, hogy bár reggel hatkor én is hősiesen próbáltam egészségtudatos döntéseket hozni, valahol félúton a vajaskés és a negyedik iskolatáska között elvesztettem a motivációt. Nagyon nehéz feladat ám minden nap, négyféle ízlés szerint jól és eleget csomagolni, és ez nem panasz, ez tény. Ráadásul nem tehetek nekik dobozba akármit, a főtt étel kilőve, nem tudják megmelegíteni, nincs rá idő és hely, hogy nyugodtan megehessék, a hideg kaja pedig csak pótcselekvés marad, egy éhes kamasznak négy szendvics is csak előétel. És még valami. Ha valaki még egyszer leírja, hogy „hozz ki többet az uzsonnás dobozból”, esküszöm, kiiratkozom az összes anyukás csoportból!

Amikor mi voltunk gyerekek

Emlékszem, amikor mi jártunk iskolába, kis túlzással senkit nem érdekelt, hogy mit ettünk. A szüleim adtak pénzt, én reggel a sulival szembeni Házikenyér boltban megvettem a napi három kakaós csigámat, és úgy estem be csengetés előtt éppen. Nem volt több rekeszes doboz, babcsírasaláta, se magkeverék, se biokenyér. Kerülni szeretném a „valahogy mégis felnőttünk” kört, mert tudom, hogy baromira nem volt helyes ez a gyakorlat, de akkoriban, gyerekfejjel számomra ez volt a természetes, most pedig már nem tudok máson változtatni, csak a saját gyerekeim szokásain. 

Szerencsére a legjobb barátnőm dietetikus. Ő az, aki képes kimondani a „szénhidrát” és a „nyugalom” szót ugyanabban a mondatban. Tőle tanultam meg, hogy az étel nem ellenség, hanem a gyerekeknek egyfajta üzemanyag – és hogy a csoki sem maga az ördög, a mérték a nehéz benne.
Szerinte a gyerekeknek sokkal fontosabb, hogy egyenek, mint hogy tökéletesen egyenek.
És talán még ennél is fontosabb, hogy ne legyen az étel körül állandó feszültség.

„Az a gyerek, aki bűntudattal eszik, később is bűntudattal fog élni” – mondta egyszer.
Akkor döntöttem el, hogy nem fogom többé rosszul érezni magam egy túró rudi miatt, amit elküldök az iskolába, egy laza 8 órás fullos terhelés mellé. 

Négy gyerek, két iskola, nulla idő

A valóság az, hogy reggel hatkor nem a dietetikai elveken gondolkodom, hanem azon, ki hagyta el megint a kulcsát. A gyerekeim négyen két külön iskolába járnak, délután ötig bent vannak, különórák, rohanás, az életünk kész logisztikai bravúr minden nap. Egyszer, amikor elkapott a gépszíj, reggel ötkor nekiálltam és sütöttem házi müzliszeletet, valami igazi egészség-vudu recept alapján. Két óráig melóztam vele, indulásra kész voltam.  A gyerekek megkóstolták, majd annyit mondtak: „Fura.” Azóta visszatértünk a bolti kekszhez – és mindenki boldogabb.

A barátnőm szerint nem a házi zabpehely adja az egészséges család alapját, hanem az, ha néha húsz perccel tovább alhatok. Ezzel teljesen egyetértek. És ha már a valóságról beszélünk: ott a sulibüfé. A felsős gyerekek szabadon járhatnak oda, és járnak is. Lehet, hogy reggel gondosan becsomagolom a friss, teljes kiőrlésű szendvicset, de délben a gyerekem boldogan vesz helyette 600 forintért egy háromnapos croissant-t és egy narancsos üdítőt. A büfé drága, az étel közepes, de nekik ez a szabadság szimbóluma. És talán igazuk is van. 

Rájöttem tehát (kábé a második gyerekem iskolakezdésekor), hogy elsősorban nem az a fontos, mi kerül az uzsonnás dobozba, hanem az, milyen érzéseket csomagolunk mellé. Ha a gyerekem látja, hogy nem őrülök bele abba, mit eszik, akkor ő sem fog szorongani miatta. Ha kakaós csigát visz, attól még jó gyerek. Ha salátát eszik, akkor meg nagyon örülünk. A lényeg, hogy jóízűen egyen, ne bűntudattal. Este pótolható az egészséges étkezés. 

Néha nem a legjobb tízórai az, ami egyáltalán bekerül a dobozba, ezt nyugodtan vegye minden szülő tudomásul és kezeljük helyén a dolgot. Életünk értelme úgyis kinövi azt az uzsonnás dobozt, de soha nem felejti el, ha reggelente valaki sietve, álmosan, de szeretettel csomagolt neki.

A gyerekek úgysem a tizenhatféle vitaminra emlékeznek majd, hanem arra, hogy anya mindig tett valamit a dobozba. Még ha az néha csak egy fél csomag keksz volt, vagy pár vajas kifli, akkor is. Legalábbis nagyon remélem, hogy egyik gyerekem sem tesz majd szemrehányást azért, hogy nem kapott minden nap julienne-re vágott cukkinit a bio kétszersült mellé.