Tízéves lányom szégyelli a testét – mit tegyek?

Állunk a lányommal a szobájában, csomagolunk a másnapi kirándulásra. Hónapok óta várta ezt a napot. Most kilenc fürdőruha van az ágyán, a létező összes típusból teljes arzenál, feketék-fehérek, tarkák, baromi divatosak és tavalyi slágerek, úszódresszek és hipercsajos kétrészes darabok, miközben rám néz, majd tragédiát sugalló, óvatos hangon azt mondja: „Egyik sem jó.” 

„Nem?” – kérdem én és próbálok derűs maradni. Ilyenkor mi, szülők, ötletek elképesztő tárházát tudjuk bedobni. Vidám hangon emlékeztetem, hogy a barátnőjének is pont ilyen van, mire határozottan rávágja, hogy jó, de ő csak 24 kiló. (Ez hülyeség, egyek kilóban is, picit többek is, mint kellene lenniük tízévesen, de ez is olyan píszí téma, hogy csak óvatosan meri kimondani az ember: fogyni kéne, drága gyermekem). Szóval eljutunk odáig, hogy Fruzsina csak 24 kiló, mind a kilenc fürdőruha kuka, és tulajdonképpen nincs is mit felvennie a másnap induló osztálykirándulásra. Pazar. 

A katasztrófa szele fúj át a gyerekszobán. Próbálom tartani magam és arra gondolni, én milyen voltam ebben a korban. Segítenek az emlékek. Eszembe jut, hogy már kezdett nőni a cicim, és ezt nagyon el akartam takarni, nem tudtam mit kezdeni vele, zavart. Viszont az is igaz, hogy az én (balatoni pancsolós kislány) időmben még nem volt ennyi magamutogatás a közösségi médiában, szóval maximum a barátnőmet láttam fürdőruhában és sok más kislányt, kizárólag élőben, a balatonmáriai strandon, dédszüleim nyaralóhelyének lombos fás strandján. Egyikünk sem követte be még akkor J. Lo-t az Instán – ugye, hogy ő pont nem 24 kilós kategória, és mégis milyen gyönyörű? – és senki sem tudta, hogy hány lájkot ér a fürdőruhás képe az osztály chatben. 

Egy sokkal békésebb világ volt, egymást nyilván csúfoltuk, de ennyire élesen nem állt pellengérre senki nyilvánosan. Ja, hogy a tízévesnek miért van Instája? Nos, az a helyzet, hogy neki nincs, de a 24 kilós barátnőjének van, és egymás fotóit kérdés nélkül osztják meg a saját oldalaikon, visszafejthetetlen, hogy ki kezdte és ki mentette el.

Nem igazán lehet kivédeni a katasztrófát. Még egyszer felvesszük a jobb darabokat, amikre nem mondja azt eleve, hogy szó sem lehet róla, de nem jutunk előbbre, szerinte mindegyikben ki fogják nevetni. 

Sajnos teljesen megértem a mai kor gyerekeit. Gondoljuk csak végig, mikor látnak ők egyáltalán természetes testeket maguk körül? Inkább máshogy fogalmazok: hétköznapi emberek testét mennyit látja a gyerek, aki folyton a neten lóg, meseszép sztárokat követve, figyelve hasonlítgatja magát a lehetetlenhez és mindehhez még pont abban a korban is van, amikor a testkép, mint fogalom egyáltalán érdekelni kezdi. Kisiskoláskorban fogalmazza meg először magában, hogy ő milyen, és ebben a korban kezd adni kortársai véleményére is. Tudom, hogy a családból építkezik mindez elsősorban, azaz, ha én olyan meggondolatlan vagyok, hogy a lányom füle hallatára ejtek el magamról egy becsmérlő mondatot, akkor kész, annyi, ő is átveszi ezeket a sémákat, „fogynom kell”, „nem vagyok csinos”, satöbbi. 

Ami viszont nem rajtunk, szülőkön múlik, az az iskolában zajló, egymás szinte folyamatos bántása. A testszégyenítés szóban legalább olyan gyakori, mint a káromkodás – nem is tudom, hogy szerencsés vagyok-e, hogy a lányom ezeket elmeséli itthon, vagy inkább jobb lenne nem is tudni erről, annyi mindent hallok az iskolai helyzetről! Nálunk volt már szülői kör is, összeültünk megbeszélni, hogy mit nem fogunk engedni a csemetéknek, ennek ellenére olyan simán folytatják, hogy csak na, még a tanárok sem vesznek észre sokszor ebből semmit. A lányomat rendszeresen lekövérezik, de ugyanúgy, ő is úgy említett meg múltkor egy kisfiút a másik osztályból, hogy „tudod, a dagi”. Nagyon nehéz ilyenkor újra és újra leülni és türelmesen elbeszélgetni vele arról, hogy ez egyszerűen tilos és nagyon káros, ahogy neki is rosszulesik, mások ugyanúgy megszenvedik. Kitartóan elmagyarázzuk sokadszorra is, látszólag megérti, majd két nap múlva azzal jön haza, hogy képzeljem, a dagi elesett az udvaron és eltörte a kezét. 

Tudatosan figyelünk itthon arra, hogy ne mondjuk egymásnak semmi negatívat a testünkről, én személy szerint nagyon sokat beszélgetek a lányommal arról, hogy a test nemcsak szép vagy csúnya, vékony vagy vastag, hurkás vagy izmos, hanem igazán sok mindenre jó, számtalan mozgáshoz „használjuk” célja is van, nem csak formája. Remélem, ezek az erőfeszítések nem hiábavalók és elkeserítő az, amikor egy gyors kirándulásra való bepakoláskor tör ránk a nagy testképzavar, neonszínű bikini képében. 

Végül sokat nevetgélünk, mert én is megpróbálom a régi fürdőruháimat, és megmutatom neki azokat, amiket semmi pénzért nem vennék már fel, (kerülöm a testemről alkotott vélemények közlését mindeközben, mint ördög a tömjént) és nagy sokára sikerül kiválasztania a kilencből egyet, hogy na, jó, akkor azt majd felveszi. 

Hurrá, siker! Azt semmiképpen sem szeretném, hogy ő is egy nyakig törölközőbe burkolózó, vagy állandóan teljesen felöltözve a strandon tartózkodó kamasszá válna, akikből nagyon sokat láttam idén nyáron is.

Vallom, hogy a sok beszélgetés megéri, legalábbis hosszú távon működik, talán emlékezni fog rá, hogy most milyen jót bohóckodtunk a régi fürdőrucikban, megmutattam neki anyukám és nagymamám régi, fekete-fehér strandolós fotóit, ne higgye, hogy az ő fürdőcucca divatjamúlt! Nagyon óvatosan érintettük a cicinövekedés témakörét is, meséltem neki a szoptatásról, hogy miért is jó, ha egy nő büszke a melleire. 

Minden, amivel segíteni tudtam, amit ép ésszel úgy gondoltam, hogy érdemes tudnia, belekerült a bőröndjébe a neonszínű bikinije mellé, hogy amikor majd a 24 kilós barátnője kineveti, vagy az új kisfiú megjegyzi, hogy „debéna” a fürdőruhája, legyen mire emlékeznie, a kis előszobatükörből. 

Kitti