Honnan tudom, hogy a gyerekem érti a halált?

Ma már tudom, hogy mindhárom reakció teljesen életkorának megfelelő volt. De akkor nagyon egyedül éreztem magam a kérdéseimmel. Ezért most összegyűjtöttem, amit szülőként tudnunk kell a gyerekek gyászáról és halál-felfogásáról.

Mit ért a gyerek?

• 2-3 évesen: A halál számukra átmeneti, mint az alvás. Ezért kérdezik, hogy "mikor kel fel?", "mikor jön vissza?". Teljesen normális.
• 4-5 évesen: Már értik, hogy a halál végleges, de még nem hiszik, hogy velük vagy a számukra fontos emberekkel is megtörténhet. Mágikus gondolkodás jellemzi őket - például hogy egy kívánságtól visszajöhet valaki.
• 6-7 évesen: Kezdik érteni a visszafordíthatatlanságot, de még mindig sok a mágikus elem (újjászületés más formában, angyal lesz belőle, stb.)
• 8-9 évesen: Egyre realisztikusabb a halál-képük, de még mindig sok a kérdés és félelem

Mik a normális reakciók?

• Hirtelen düh, agresszió (igen, ez is a gyász része!)
• Látszólagos közöny (sokszor védekezés)
• Alvászavarok, éjszakai felriadás
• Korábbi viselkedésformákhoz való visszatérés (például újra bepisilés)
• Fokozott ragaszkodás az élő szülőhöz
• Játékban megjelenő halál-témák
• Ismétlődő kérdések (akár százszor is ugyanaz)

Mikor kell aggódni?

• Ha teljesen bezárkózik, nem kommunikál
• Ha több hónap után is súlyos alvászavarai vannak
• Ha jelentősen romlik az iskolai teljesítménye
• Ha önmagára veszélyes gondolatai vannak
• Ha testi tünetei jelentkeznek (folyamatos hasfájás, fejfájás)
• Ha képtelen visszatérni a normál napi rutinhoz

Mit tehetünk szülőként?

1. IGEN:

• Hagyjuk kérdezni, akárhányszor
• Életkorának megfelelően válaszoljunk
• Engedjük, hogy a maga módján emlékezzen (rajz, játék, történetek)
• Mutassuk meg a saját érzéseinket is
• Tartsunk egyszerű rituálékat (gyertyagyújtás, közös emlékezés)

2. NEM:

• Ne használjunk félrevezető szavakat ("elaludt", "elutazott")
• Ne erőltessük a temetőlátogatást, ha nem akar jönni
• Ne titkoljuk el a saját szomorúságunkat
• Ne várjunk azonnali "megértést"
• Ne sürgessük a gyász folyamatát

A legfontosabb, amit szülőként megtanultam: nincs két egyforma gyász. Van, aki sír, van, aki dühöng, van, aki játszik, és van, aki látszólag tudomást sem vesz az egészről - mind normális. Az egyetlen, amit tehetünk: ott lenni, biztonságot adni, és hagyni, hogy a maga tempójában és módján dolgozza fel a történteket.

A kisfiam most nyolcéves. A múltkor azt mondta: "Anya, szerinted a Nagyi büszke lenne rám, hogy már tudok biciklizni?" Igen, mondtam. És közben rájöttem: ez is a feldolgozás része. Már nem várja, hogy felkeljen. Már nem hiszi, hogy cicává változott. De megtalálta a módját, hogy helyet találjon neki az életében - mint egy láthatatlan szurkolót, aki valahol ott fent örül a sikereinek.

És ez talán a legnagyobb ajándék: látni, ahogy a gyerek nem "túllép" a veszteségen, hanem megtanulja beépíteni az életébe. A maga tempójában, a maga módján.

Psycho