Mondd a magadét, ha divat, ha nem – Vekerdy Tamás halálára
Fotó: Vekerdy Tamás Facebook
Mondta a magáét, uszkve hatvan éven át. Nagyjából ugyanazt, hitelesen, szenvedéllyel és fáradhatatlanul. Láthatóan leszarva, hogy most ő pont divatban van-e, szembemegy-e más, tudományosnak tekinthető álláspontokkal, többségi véleménnyel, időnként felvállalva némi következetlenséget, érzelmeket, miegymást. Mindenestül felvállalva, hitvallás és jelmondat szintjén is, hogy nem vagyunk és nem leszünk tökéletesek – és amíg ezt el nem fogadjuk, ordas nagy hibákat követünk el a gyerekkel való kapcsolatunkban – persze akkor is, ha elfogadjuk, de úgy könnyebb lesz kijavítani majd.
Az ilyen fazonok amúgy ritkán lesznek tudósok, még kevésbé neveléslélektan-szakértők. Lesznek inkább rocksztárok, hippik, költők, azoknak jobban elnézik, ha gyűlölik a képmutatást, a vaskalaposságot, a kilógást alul-felül-oldalt valami elképzelt keretből. Talán Vekerdy mondta ki először a nyilvánosság előtt: a tehetség, kérem, deviancia valahol, tessék ezzel együtt élni. Olyan korban, ahol a „deviancia” irtózatos bélyeg volt, a „kilógást” pedig mai szemmel elképzelhetetlen mértékben büntették. Szabad volt, lélekben-szellemileg-életvitelben szabad fiatalon is egy olyan korszakban, amikor a „szabadság” a közismert vicc szerint mindössze odáig terjedt, hogy azt csináljuk, amit szabad.
Az, hogy velem erősen rokonlélek, az elég korán kiderült – amennyire értékelte a humort, az odafigyelést, a fantáziát, a személyre szabott bánásmódot, az örömöt (kicsit és nagyot), annyira kikelt az agresszív-erőszakos butaság ellen, az örömgyilkos magatartás ellen (miközben esetleg szép csendesen kinyomozta annak okát), ellenezte a merev alkalmazását bármilyen szép és nemes szabálynak-elméletnek. Megtanulta az elméleteket, lediplomázott belőle, nyilván használta is a megszerzett tudást – de mindig figyelembe véve, mi és hogyan jöhet ki ebből a valós gyakorlatban. Az éles, egyedi, megismételhetetlen helyzetben.
A nyolcvanas-kilencvenes években szupersztár volt, milliók olvastak tőle könyvet, tanácsadó rovatot, riportot, interjút, fogalom lett életében már, nyilván ezt a fogalommá vált „vekerdységet” támadták. Azt hiszem, főleg azok, akik vagy találva érezték magukat humortalan-agresszív-erőszakos viselkedés téren, vagy valójában nem sok fogalmuk volt sok mindenről, amiről beszélt. Esetleg fenyegetve éreztek általa valamit, amihez érdekük fűződött – mondjuk egy olyan iskolarendszert, amiben a mai napig valakik a „verekedjetek meg ti ketten” játszmát játszatják vagy a tanár és a diák, vagy az iskola és a szülő, vagy a gyerek és a szülő között.
A hivatalos életrajzát, művei listáját nyilván közzéteszik millió helyen most, én egy teljesen szubjektív listát teszek közzé arról, én személy szerint mit tanultam tőle.
+1 idézet:
„Teljes tévedés, amit az iskola gondol, hogy csak a jó tanulók képesek kreatív és kritikus módon gondolkodni. A kreatív és kritikus gondolkodás mondjuk a mai iskolarendszerben eleve bűnnek számít: deviáns és öntörvényű dolognak tartják. Ha egy újítást mégis elfogadnak, azt többnyire azonnal kötelezővé is teszik, ami ugyanannyira megöli, mintha tiltanák. Ebben a két végletben semmi nem tud működni.”
Mától maradtak nekünk az interjúk, a könyvek, a tévéműsorok, a bezárt, archivált tanácsadó rovatok – és amit ebből az egészből mi a magunkévá tudtunk tenni.
Nyugodj békében, Vekerdy tanár úr.
Vakmacska