BKV hajó gyerekekkel – avagy a kétarcú Budapest

Nyárvégi, békés, meleg szeptemberi nap délelőttjén töröm a fejem, hogyan használhatnám ki a napsütést egy ötévessel és egy öt hónapossal, úgy, hogy nekik is kaland legyen és én is nagyobb felfordulás nélkül le tudjam vezényelni.

A gondolatot tett követi, szoptatok, ebédet főzök, etetek, tisztába teszek, altatom a kicsit, mesélek a nagynak, ébredés után uzsonnáztatok, pelenkázom, öltöztetek, nagyot kortyolok a kávémból, délután négykor csatasorban állva készen vagyunk a nagy kalandra. Kicsi a hasamra kötve, nagy kézen fogva, menetfelszerelés a vállamon, kabát a kézben, mert bár meleg van, de sötét felhők gyülekeznek a távolban, indulunk.

Első feladat, Combinóval átjutni Budáról Pestre. Nem kis vállalkozás, de meglepő módon jól sikerül. A villamoson mérsékelt tömeg, a járaton valamilyen titokzatos oknál fogva mindig fellehető őrültekből, ezen a délutánon egy sincs a láthatáron. Begurulunk a Jászaira, még pont tudunk integetni a kikötőből kipöfögő hajónak, a következő fél óra múlva indul, sebaj, megvárjuk. A hajóállomás a rakpart forgatagában helyezkedik el, a többsávos autóút mellett van két kulturált pad, megállapítom, hogy ha leülünk rá, mindkét gyerek feje a karnyújtásnyira elhaladó autók kipufogócsövével kerül egy szintbe. Inkább a Duna felé húzódunk, az ötévest úgyis érdekli a folyami élet. Lelkesen nézi a kék ég alatt köröző sirályokat, a vízben lubickoló vadkacsákat, a hajóforgalmat, szemben a zöldellő Szigetet. Békés látvány lenne, ám engem zavar a rohadó, mocskos stég és a hajóköteleken fennakadt szemétszigetek, a gyerek szépre kalibrált szeme ezt nem veszi észre.

Nemsokára megérkezik a kis hajó, tartja a menetrendet. A partról nézve elképesztően lerobbant állapotban van. A hajó ajtajában kedves matrózfiú szedi a jegyeket, rájövök, hogy vonaljegyért nem utazhatunk (nem is értem, hogy lehettem ennyire naiv), külön kell jegyet váltani, gyerekkel együtt 1300 forint. A fedélzetre keskeny, meredek lépcső vezet, erre emlékeztem tavalyról, akkor kutyával próbáltam felmenni rajta, és mivel nagy az akaraterőm, sikerült. Most gyerekkel sem könnyebb feljutni, de az elhatározásom acél, felküzdöm magam a kicsikkel. A fedélzeten tágas tér, rajta elszórva, szétdobálva néhány rózsaszín fonatos műanyag szék, mérsékelten kordában tartott kosz. Két megálló alatt összevadászok két széket, leülök a gyerekekkel. A motor benzingőzét kieresztő kémény pont az utastér mellett magasodik, olyan érzésem van, mintha a Margit körút közepén feküdnénk. Jó levegő project törölve, próbálom nem elképzelni, ahogy az öt hónapos rózsaszín tüdeje birkózik a tömény szmoggal.

A kishajó vígan pöfög, felettünk ívelnek a karcsú Duna-hidak, mögöttünk a Margitsziget, jobbra a Batthyány tér felé magasodó Vár, balra a Parlament, jön a felújított Várkert Bazár, majd szép lassan kibontakozik a Gellérthegy zöldje. Budapest valóban lélegzetelállítóan gyönyörű, méltó helyet foglal el Európa fővárosai között, megértem, hogy még a japánok sem találják messzinek. A BKV hajó is remek ötlet, hogy miért kell kritikán alul kivitelezni, ez nem fér a fejembe. A gyerekek nagyon élvezik, a nagyobb rácsodálkozik a szépségre, a kicsi gyönyörű négyfogas mosolyt ragyogtat a világra, élvezi az újdonságot, nem ült még hajón. Én is átadom magam a látványnak.

A Gellért téren szállunk le, és azonnal elborít minket a káosz. Minden irányból ömlenek az autók, délutáni csúcs van. A járda szűk, a biciklisek a KRESZ-t figyelmen kívül hagyva cikáznak, a négyes metró design-os lejárata körül kialakított téren áll a mocsok, szerte hajléktalanok ülnek, hevernek. A Batthyány térig közlekedő villamosra pontosan fél órát várunk, az ötévest szétveti az energia a pár négyzetméternyi járdaszigeten, az öt hónapos feladja és elalszik, én pedig azon tűnődök, vajon mi a problémájuk a téren felvonulást tartó egyetemistáknak a világgal? A vezetőjük kezében ugyanis egy nagy ágas-bogas fa van, amin hatalmas húscafatok és véres csontok lógnak.

Fél óra múlva begördül a villamos, fullasztó tömeg, de muszáj felszállni, újabb fél óra múlva sem lesz jobb a helyzet. A nagy kezét szorosan fogva, a kicsi arcát takarva egyensúlyozom ki az öreg villamos rángásait, amikor egy kedves középkorú hölgy karon fog, hogy biztosan álljak és a villamos belsejébe segít, ahol négyen is felpattannak helyet kínálva. Hálásan leroskadok, a kicsi fejére csap a huzat, keresném a sapkáját, de egy felém magasodó, tetovált, jóképű fiatalember látva a problémát, azonnal cselekszik, behúzza az ablakot. Az emberek jó fejek, a gyerekeket pedig szeretik és segítik, állapítom meg anyu-létem óta sokadszorra, vidáman.

Mielőtt hazaérnénk, beugrunk a közeli piacra gyümölcsöt venni, a Combinón hiányolt napi elmeborultakból pedig ma sem maradhatok ki, itt utolérnek. Egy tagbaszakadt nyugdíjas üvöltve a nyomunkba ered, „vidd haza a gyerekedet aludni, ne az utcán járkálj vele, nem Londonban vagy” kiabálja. Ha nem lenne velem két gyerek, talán megpróbálnék ebbe a londoni gondolatkörbe belehelyezkedni, így azonban csak igyekszem őt elkerülni. Nem sikerül, a bácsi lekoptathatatlan. Szerencsére a piac biztonsági őre is észleli a helyzetet, segítségemre siet.

Két vidám gyerekkel, tapasztalatokkal gazdagon érek haza. Esti, Budapest-jellemző, részletes kritikámat végighallgatva, a férj csak annyit reagál, rossz hajóra szálltunk, vannak felújított járatok is. Talán majd legközelebb.

kistücsök

További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán. Tetszik?