2004-ben két hetet tölthettem el Pekingben. Megfogott és elvarázsolt Peking kettőssége, a hihetetlen fejlődés és a hihetetlen múlt, a kétszer négysávos belvárosi sztrádák és felhőkarcolók mellett másolt dvd-ket árusítók és a két utcával arrébb megbúvó koszos sikátorok, műanyag szemetet triciklin vivők világa. Csak egy röpke kis ízelítőt kaptam Kínából, nem ismertem meg, sőt, éveket lehetne ott utazgatással tölteni, de nagy hatással volt rám.
A kínai ételek, amiket itt Európában kapunk akár a legelegánsabb kínai éttermekben, a mi ízlésvilágunkra vannak formálva. Kínában mást esznek. Sokkal, de sokkal finomabbat. És mások a normák. Először csak mosolyogtunk a Lonely Planet azon megjegyzésén, hogy egy kínai étteremben annál jobb a kaja, minél koszosabb a hely. Aztán megtapasztaltuk, hogy tényleg így van. Ahol flancolnak, ott nem főznek jól. És ahol jól főznek, ott nem kell flancolni. Kellett egy-két nap ahhoz, hogy bemerészkedjünk a koszos, akkor még szép számmal jelenlevő, de az olimpiai építkezéskor sajnos jócskán ledózerolt hutong névre hallgató sikátorokba. Hihetetlen élmény volt. Az egy külön világ. Az ottani mini-kifőzdékben felismertük a koszos tojást” (valódi nevén teában főtt tojást), amit a szójaszószba mártogatandó babuszrügy és a fügével töltött bukta mellé kaptunk reggelire. Egy idő után legyőztük a bennünk lakó ÁNTSZ ellenőrt, és istenieket ettünk az utcai árusok által gyártott tésztából, sült édesburgonyából vagy hurkapálcára húzott szeletelt nyers vagy cukorsziruppal leöntött gyümölcsökből.
Ettünk persze étteremben is. Egyszer elmentünk egy hipermodern pláza hipermodern önkiszolgáló szintjére, ahol a választást az ételek műanyag megfelelőjére bökés jelentette. Itt ettünk banánnal töltött palacsintát meg isteni tésztaleveseket. De ha lehetett, naponta egyszer beültünk egy olyan étterembe, ahol csak kínai étlap volt, és az angol-mandarin szótár segítségével próbáltunk rizst és egy-egy adag csirke-, hal- és zöldségételt rendelni. Volt, hogy nem értettünk szót a pincérekkel, mert a szállóban maradt a szótár, és éhesek maradtunk, de legalább jól becsíptünk a piszok erős helyi sörtől. Volt, ahol kutyahús volt a menün, és amikor zöldséges csirkét kértünk, fokhagymás csirkefarhátat kaptunk. Volt olyan étterem, ahol a melletünk ülő asztalnál percenként a földre köptek és volt, ahol a pasim viccből rábökött a kéziszótár Megnézhetném a konyhát? mondatára, és a vihogó pincérlány elkísérte két utcával arrébb egy sötét kis lukba, ahonnan visszatérve csak annyit mondott, hogy „Lányok, itt húst nem kérünk”.
A legtöbbször azonban degeszre ettük magunkat finomabbnál finomabb ételekkel, és a pincérlányok kínos vihorászása arra utalt, hogy a hármunk maximum háromezer forintnyi számlája helyi viszonylatban gigantikusnak számít.
