Lerántjuk a leplet Európa utolsó lepratelepéről: így élnek most a száműzöttek

Egy apró településen, Tichilești falujában, Galac megyében, Románia keleti szélén működik az Európa utolsó aktív lepratelepének számító intézmény. Itt élnek azok, akiket egykor kiközösített a társadalom, akiket a félelem és az ismerethiány örökre száműzött a világ peremére. A leprás kifejezést sokan sértőnek, lealacsonyítónak vélik, és egy ennyire érzékeny téma esetében célszerű a leprával fertőzött vagy leprakóros kifejezést alkalmazni. Cikkünkben az utolsó európai lepraterepről, és a lepra fertőzési kockázatának aktuális állapotáról, gyógyítási lehetőségeiről olvashatsz. 

Mit jelent, hogy lepratelep?

A lepratelep fogalmának értelmezéséhez elengedhetetlen a történelmi kontextus. A múltban a leprát nagyon fertőzőnek tartották, ezért elkülönítették a betegeket a társadalomtól, hogy megelőzzék a betegség terjedését. Vagyis a lepratelep egy elkülönített hely volt, ahol a leprában szenvedőket helyezték el. A lepra, más néven hansen-kór, egy krónikus fertőző betegség, amelyet a Mycobacterium leprae nevű baktérium okoz. A rettegett lepra már az ókorban is létezett, a kutatók valószínűsítik, hogy Kelet-Afrikából terjedt el. A 11. század végére már világszerte fertőzött meg embereket a baktérium.  

A lepratelep fogalma ma már nagyrészt elavult, mivel a betegség jól kezelhető és a betegek elkülönítése nem szükséges. Ettől függetlenül masszívan életben tartja magát a leginkább félelmeken alapuló tévhit, miszerint nem érintkezhetünk leprással, és jobb, ha minél messzebbről elkerüljük azt is, aki érintkezett eggyel.

Hogyan maradhatott fenn egy ilyen hely a 21. században?

A múlt árnyékában

Tichilești története a 20. század elején kezdődött, amikor a hatóságok egy távoli, erdős dombvidéken felhúzták az első romániai lepratelepet. A cél az volt, hogy elszigeteljék a leprakóros betegeket – olyan messze a városoktól és falvaktól, amennyire csak lehet. Az ide került betegek gyakran önként jelentkeztek, mert a betegségük miatt a saját családjuk is közösítette őket. Másokat hatósági intézkedéssel vittek el, és örökre eltűntek a világ szeme elől.

A száműzöttek faluja

A mai napig tizen-egynéhány túlélő lakik az egykori kolóniában, akik egykor ugyan megfertőződtek a betegséggel, de a gyógyulásuk után sem tértek vissza a társadalomba. A legtöbben már idős emberek, akik a szocializmus idején kerültek ide, amikor még rendszeresen diagnosztizáltak leprás eseteket Romániában.

Bár a fertőzés ma már gyógyszerrel kezelhető, az ide került lakók a stigmatizáció, a testi következmények – például végtagvesztés, bőrelváltozások –, és a hosszú évtizedeken át tartó elkülönítés miatt soha nem integrálódtak újra az egészséges populációba. Ők itt élnek, külön világban, egy zárt közösségben.

Az orvostudomány legyőzte, de a stigma fennmaradt

A lepra ma már nem számít gyógyíthatatlannak. Egy több hónapos antibiotikum-kúrával teljes mértékben kezelhető, a fertőzőképessége is alacsonyabb, mint azt a közvélekedés sugallja, így tehát a betegek gyógyulás után visszatérhetnek a társadalomba. A betegség egyébként cseppfertőzéssel terjed, de a legtöbb ember már veleszületett immunitással rendelkezik ellene.

Mégis, a stigma sokkal lassabban tűnik el, mint maga a kór. A tichilești lakók közül sokan azt mondják: nem a betegség volt a legnehezebb számukra, hanem a kirekesztettség, a megaláztatás és az, hogy senki sem akarta többé megérinteni őket.

Európa egyik utolsó lepratelepe, amely még mindig létezik

Tichilești ma már nem klasszikus „karanténzóna”, de a lakói nemigen hagyják el a telepet. Az idősek itt élik le az életüket, egyre kisebb számban. A román állam biztosít számukra orvosi ellátást, élelmet, lakhatást – de a legtöbbjüknek már nincs hova „visszamennie”.

Az ENSZ és különböző nemzetközi egészségügyi szervezetek szerint Románia a lepra felszámolásának küszöbén áll, de Tichilești máig emlékeztetőül szolgál nemcsak a betegségről, hanem a társadalmi megbélyegzés hatalmáról.

A lepra ma már nem halálos ítélet – de a kitaszítottság az lehet. A romániai Tichilești azt bizonyítja, hogy egy gyógyítható betegség is képes embereket örökre elzárni a világtól. Európa közepén, a 21. században, még mindig élnek olyanok, akiket a saját hazájuk is elfeledett. És ez talán a legnagyobb tragédia az egészben.