A védekezés arca: A hátsó ajtón jár haza Győrfi Pál

Tízpercenként tűnik fel a tévé képernyőjén, beköltözött a nappalinkba Győrfi Pál, az Országos Mentőszolgálat szóvivője. A koronavírus-járvány elleni védekezés arcaként praktikus tanácsokkal lát el mindenkit.  
Tízpercenként tűnik fel a tévé képernyőjén, beköltözött a nappalinkba Győrfi Pál, az Országos Mentőszolgálat szóvivője. A koronavírus-járvány elleni védekezés arcaként praktikus tanácsokkal lát el mindenkit.  

Győrfi Pált most már mindenki ismeri az országban, a megszívlelendő Maradjon otthon! mondatot naponta tízszer, százszor, ezerszer hallhatjuk a szájából. Természetesen mi is a vírusról kérdeztük, de arra is kíváncsiak voltunk: honnan indult az ő személyes útja, amely idáig vezetett.

Hol tart éppen a koronavírus-járvány?

Gyerekkorom óta érdeklődöm a járványok iránt. A szüleim könyvespolcán kamaszkorom-ban találtam egy papírkötésű könyvet egy orosz szerzőtől A járvány címmel. A fikciós történet egy pusztító járvány kronológiáját mutatta meg egészen valóságosnak látszó módon. Teljesen a hatása alá kerültem, és azóta is figyelemmel kísértem a járványokról szóló híreket. Amikor először lehetett itthon hallani a vuhani eseményekről, máris felvillant a fejemben egy piros lámpa. Úgy gondolom, ezzel nem voltam egyedül, mert a kormányzati intézkedések is nagyon korán és a veszéllyel arányos mértékben megszülettek. Most úgy látom, hogy Magyarországon sikerült elérni azt a célt, hogy a lakossághoz eljusson az üzenet: ha összefogunk, lefékezhetjük a láthatatlan ellenséget, ami egyébként nagyon gyorsan terjedne egyik emberről a másikra. A kijárási korlátozásoknak is köszönhetően úgy tűnik, sikerült lelassítani a vírus terjedését.

Valamilyen járvány minden évben van. Miért pont ez az, amelyik globális gazdasági válságot és persze egészségügyi problémákat okoz?

A baj kettős. Az első az egészségügyi része, és bizonyára minden józan gondolkodású ember egyetért abban, hogy ez a legfontosabb. Mi, mentősök az orvosokkal, ápolókkal emberéleteket mentünk. A harcnak ez a frontvonala, de az, aki betartja a szabályt és marad a lakásában, vagy az a gyerek, aki otthonról oldotta meg az iskolai feladatát, szin­tén hőse a történetnek, hiszen ha nem így tettek volna, valószínűleg Magyarországon is egy olyan görbét lehetne látni a grafikonon, aminek a csúcsán több ezer súlyos beteg lenne, és nyilván sokkal több lenne az életveszélyben levő, mi több, halálos áldozat is. De azt is fontos látni, hogy ez most nem az a siker, ami után felállunk a dobogóra, hogy a nyakunkba akasszák az aranyérmet és mehessünk a dolgunkra. Még nem vagyunk túl a nehezén, vízilabda-hasonlattal élve talán csak az első negyedben tartunk. Valószínűleg még várnak ránk nehéz menetek, gazdaságilag is.

Gyermekkorában ilyen karrierről álmodott?

Mentős akartam lenni, álmomban sem gondoltam volna, hogy egyszer közszereplő leszek és tömegkommunikációval fogok foglalkozni.

Félszeg volt?

Inkább befelé forduló. Nem voltam menő srác, de jól tanultam. Kissé elkényeztetett, eminens diák voltam, akinek a nagymamája finom uzsonnát csomagolt, és mindig értem jöttek az iskolába. A fordulópont a gimnáziumi években következett be. Zenélni kezdtem, és a barátokkal megalapítottuk a Madártej zenekart. A saját lábamra álltam, és a lányok már jobban érdekeltek, mint a tanulás.

Minden a nők miatt volt?

Lényeges szerepet játszottak az életemben. Miattuk is próbáltam felnőttként viselkedni, és volt bennem egy belső indíttatás is, hogy egyedül boldoguljak. Ehhez az is hozzájött, hogy az érettségi után nem vettek fel az orvosi egyetemre, én pedig azonnal jöttem jelentkezni mentőápolónak a Markó utcába. A nagykorúság kezdetén már önálló keresettel rendelkeztem, ráadásul úgy lettem mentős, hogy a családon belül nem volt hagyománya az egészségügyi hivatásnak. Később 18 hónapra bevonultam Szolnokra sorkatonának. Az me­gint egy olyan közeg volt, ahol nem az anyuka gondoskodása számított, hanem az, hogy mit tudsz tenni a saját boldogulásodért. Azért igazán talán akkor válik valaki felnőtté, ha már gyermeke is van, akiről gondoskodhat. Én pe­dig már négyszeres apuka va­gyok.

Mennyire változtatta meg a koronavírus az ön életét?

Az otthonit nagyon, a munkahelyit kevésbé, hiszen változatlanul bejárok dolgozni. Az ország Operatív Törzséhez hasonlóan működik a mentőszolgálat Operatív Törzse, amelynek én is a tagja vagyok. Itt is naponta akadnak tennivalók. Sok interjút már telefonon vagy skype-on adok, a személyes találkozásokat kerülöm. Már a belső értekezleteket is videókonferenciával oldjuk meg. A legnehezebb dolga a feleségemnek van, mert ő home office-ból dolgozik, és közben ellátja a három gyerme­künket is.

Már az autóban átöltözik, ha hazaér?

Amikor késő délután hazaérek, a hátsó bejáratunkon megyek be. Ha van nálam valami frissen vásárolt étel vagy holmi, azt leteszem, és az első utam a fürdőszobába vezet. Alapos mosakodás után otthoni ruhát veszek fel, és csak azután megyek be a családhoz.

Ki vásárol a család számára?

Én. Ritkán, hetente egyszer me­gyek. Olyankor az idős családtagoknak is minden szükségeset megveszek.

Hogyan piheni ki magát?

Alapvetően jól bírom a változatosságot és a nyomást. A feleségem szerint a feszültség számomra táplálék, és azt bírom a legnehezebben, ha nem történik semmi. Szerencsére a kijárási korlátozás idején is lehet szabadban, egyedül sportolni, Így nem kellett feladnom a kétnaponkénti 5–10 km futást, ami számomra a legjobb feszültségoldás.