Kollégánk is teljesítette a Balaton-átúszást: Eljött az a pont, amikor már nehezebb volt gyalogolni, mint úszni

Az igazat megvallva eddig nem számítottam vérbeli sportembernek. Két héttel ezelőtt a fejembe vettem, hogy átúszom a magyar tengert, és egy a mozgás művészetéhez értő ismerősömtől kértem tanácsot, hogyan is kezdjek neki a feladatnak. Rögtön felhívta a figyelmemet, hogy egy ekkora távra kissé hosszabb ideig szokás készülni, de ha már így alakult, néhányszor teszteljem magamat a Margit-szigeten, hogy egyáltalán képes vagyok-e leúszni 5000 métert. Mindhárom alkalommal kiderült, hogy az utolsó 10 hossz már egy kicsit sem esett jól, de a lényeg kiderült: nagy valószínűséggel túlélem a küldetést.

Az átúszást eredetileg egy másik időpontban szervezték volna, de akkor az időjárás miatt elhalasztották a rendezvényt.

Szombat reggel nem sokkal nyolc óra után megjelentem a révfülöpi rajtbázison, ahol a védettségi igazolványom ellenőrzése után már mehettem is az orvosi vizsgálatra. A vérnyomásmérő 130/80-as értéket mutatott, mire az illetékes asszisztens közölte: indulhatok a megmérettetésen.

A Balaton nem medence

Ezek után elfogyasztottam egy müzliszeletet, egy péksüteményt, illetve egy nagyobb pohár vizet, és vízhatlan csomagolásban a zsebembe tettem néhány darab szőlőcukrot. Egy gyors tusolást követően a tóba ugrottam. A tervezettnél hamarabb elrajtolhattunk, meg is kezdtem a tempózást. Mivel tapasztalataim szerint a mellúszás megy a legjobban, ezt a nemet választottam, a körülöttem levők közül láttam pillangózókat, gyors- illetve hátúszókat is.

A víz hőmérséklete végig egészen kellemes volt, 23- 24 fokos, ám a széllökéseknek, illetve a rendezvényt (az úszóktól viszonylag távolról) kísérő csónakoknak köszönhetően kissé hullámzott. Ez némileg bonyolította a küldetést, így hamar be kellett látnom, hogy a Balaton korántsem olyan, mint egy feszített víztükrű medence.

Tanácsokat is kaptam

A körülöttem úszók természetesen más és más sebességre voltak képesek.

- Próbáljon egyenes vonalban úszni, mert jobbra-balra megy előttem! Így sokkal többet kell tempóznia, olyan, mintha kétszer ekkora távot teljesítene – jegyezte meg egy már nyilvánvalóan gyakorlottabb Balaton-átúszó nő. A kérést figyelembe véve kinéztem egy túlparti pontot, és ahhoz próbáltam igazodni.

A távon 50 méterenként vitorlások álltak, hogy szükség esetén bárki megpihenhessen, esetleg feladhassa a küzdelmet. Én egyik lehetőséggel sem éltem, inkább az 500 méterenként elhelyezett bójáknál álltam meg 1-1 percre, hogy bekapjak néhány darab szőlőcukrot.

Az utolsó százméterek

Már éppen a 4000. métert jelző pihenőállásnál tempóztam, amikor fejben önmagammal kezdtem beszélgetni.

- Te tényleg akartad ezt?

- Igen, meg fogom csinálni!

Ekkor jött el az a pont, hogy már kezdtem nem élvezni az úszást. Már inkább az akaraterő hajtott, mint a lelkesedés. Persze igyekeztem végig tartani egy viszonylag kényelmes tempót.

4500 méternél egy kajakos evezett hozzám, hogy megkérdezze, kihúzzon-e a partra. Nem éltem a lehetőséggel. Újabb körülbelül 350 méter múlva derült ki, hogy már leér a lábam. Különös módon a testem annyira megszokta a felhajtóerőre való hagyatkozást, hogy már nehezebb volt a gyaloglás, mint az úszás.

jövőre gyorsabbnak lenni

Ez akkor is igaz volt, amikor célba értem, és hirtelen csak az ott álló rendezők segítségével találtam meg a lábammal a lépcsőfokokat. A karszalagom lecsippantása után közölték, hogy a megpróbáltatás 3 óra 23 percet vett igénybe. Emelt fővel hagytam el a tómedret Balatonbogláron. Az átúszást egyébként velem együtt mintegy 7 ezren teljesítették.

A következő egy évre két célt tűztem ki magam elé: hozzászoktatom a testemet a 100 hosszhoz, illetve igyekszem lefaragni a szintidőmből. Hátha csajozni lehet ezzel.