Cirkuszi kocsiban született Szandi bácsi

– Több mint 200 éves cirkuszi dinasztia tagja vagyok, egy cirkuszi kocsiban születtem, amit még lovak húztak – kezdett bele a történetébe a Borsnak Szandi bácsi, aki szerint egy nagy dinasztia tagjának lenni kötelezettséggel is jár.

– A világ legtermészetesebb dolga volt az a környezet, ahol mindig mindenért meg kellett dolgozni. Aki ezt megszokja, az marad, aki nem, az megszökik. Rossz kölyök voltam, de amikor bemehettem a próbákra, egy kukkot nem mertem szólni. A főember az édesapánk volt, alá dolgoztunk be. A halála után a zenebohóc produkciót a most 78 éves bátyám vitte tovább a feleségével – mesélte az idős művész. Tibor szaxofonon is jól játszott, az artistaképzőben mégis zsonglőrként végzett. Volt olyan trükkje, amit egy évig próbált, mielőtt a közönség elé vitte, és volt, amit ennyi gyakorlás után sutba vágott.

Van másik!

Apjával több ezer előadást csináltak végig, de két hasonló so­ha nem volt, mert a közönség mindig „bedobott’ valamit, amire reagálni kellett. Egy ilyen hozta a „van másik” beszólást.

– A produkciót eredetileg édes­apám, édesanyám és a nő­vérem csinálták. 1956-ban bővült a produkció öt főre. Bekerült a bátyám, és hatévesen én is – emlékezett a történetre.

Kis bohócként egy szaxofonon eljátszotta az Én apukám egy olyan híres bohóc volt című dalt, de a nagyok kizavarták a porondról. Segítségért kiáltott, mire bejött a zenebohóc papa és játszani kezdett. Amikor elvették tőle az éppen aktuális hangszert, akkor elővett egy másikat és azt mondta, hogy „Na látod!?”. Egy előadáson az egyik hangszer elakadt. Bíbelődött vele, a helyzet kezdett kínos lenni. Amikor végre mégis sikerült, rögtönzésből az jött ki Eötvös Gábor torkán, hogy „Van másik!”.

Mindenhol működött

A közönség jobban nevetett, ezért fokozatosan ez épült be az előadásokba. – Nagyon sok helyen jártunk a világban, Afrika kivételével az összes földrészen. A papa nem volt nyelvzseni, de a „Van másik!” a világ minden táján és nyelvén működött. Ja­pánban például akkor még az emberek úgy nevettek, hogy a kezükkel eltakarták a szájukat. Élmény volt az arcok előtt az a rengeteg kéz – emlékezett vissza Tibor.

Bejárták a világot

Apa és fia minden idők egyik legdrágább cirkuszi előadásában is szerepeltek 1980-ban az Egyesült Államokban. A Monte Carló-i Cirkuszfesztivál nyertesei álltak porondra.

– Az első műsor egy 25 ezres sportcsarnokban volt, ahol a felső sorokból a színpadi szereplők csak apró figurák. Az amerikai bohócok összevissza rohangáltak és óriási sminkeket festettek, rajtunk meg alig volt valami. Hatalmas feszültség volt bennünk, hogy hogyan lehet mindenkit megnyerni. A papa azt mondta mindig, hogy nyugi, nyugi. Átütő sikerünk volt, a közönség tombolt. A Ringling cirkusz képviselője a végén odajött hozzánk, és azt mondta édesapámnak, hogy a továbbiakban azt csinálsz, amit akarsz. Két évig voltunk ott, amikor meg­kerestek minket Las Vegasból egy ötéves szerződéssel, benne hatalmas összeggel, külön házzal és autókkal. Már számoltam, hogy mennyit fogok ebből zsebre tenni, amikor a papa azt mondta, hogy nem, köszönöm, haza akarok menni. És amit ő mondott, az úgy is lett, mert az öregeket tisztelni kell. A sors fintora, hogy a következő évben a Szovjetunióban turnéztunk – mondta el az emlékeit Eötvös Tibor „Szandi”.