Egymásért és a fociért rajongtak az Ihász fivérek

Ihász Kálmán kiemelkedő alakja volt a Vasas labdarúgásának. Tizenkét éves korától a visszavonulásáig, 1974-ig szolgálta a klubot, másik egyesület­ben soha nem rúgta a labdát.  

Gábor szintén szerelmes volt a fociba, mi több, bátyja szerint tehetségesebb volt, mint ő, aki többszörös magyar bajnok, válogatott játékos és olimpiai aranyérmes lett. Ihász Gábor a sportban is sikeres lehetett volna, de karrierjét derékba törte egy akkoriban még életveszélyesnek tartott, ma már biztonsággal gyógykezelhető szívelégtelenség.

– Emlékszem, Gabika nagyon nehezen viselte, hogy nem futballozhat tovább – nyilatkozta korábban lapunk munkatársának az olimpiai bajnok. – Nem igazán fogta fel, hogy nem lehet válogatott labdarúgó, mert csak ez a cél lebegett a szeme előtt. Mondta is, meglátod, Kálmán, találkozunk még az öltözőben. Beváltotta az ígéretét, tanulni kezdett, és sportmasszőr lett, természetesen a Vasasnál.

Ihász Kálmán első élvonalbeli mérkőzését 1958-ban játszotta a piros-kékek szerelésében. Hátvéd volt, de az edzők szinte minden poszton számíthattak a gyors, kétlábas, kemény, de mindig sportszerű játékosra.

Ahogy az idősebb testvér a fociban, úgy az öccse is egyre feljebb kapaszkodott a ranglétrán, csak Gábor a zöld gyepet a színpadra cserélte. Autodidaktaként megtanult gitározni és zongorázni, utánozhatatlan stílusával és slágereivel hamar a közönség kedvence lett. Már befutott énekes volt, amikor elkottyantotta: hiányzik neki a foci, a stadion és a szurkolók.

– Nagyon élvezem, amikor kiállok a színpadra és énekelhetek – nyilatkozta egyszer. – De ha a telt házas stadionban futhatsz ki a pályára, az semmihez sem hasonlítható. Szerencsére megadatott azért, hogy százezer ember előtt lőjek gólt, ugyanis a SZÚR-on ennyien voltak a Népstadionban. Persze olimpián nyerni, az egy másik „kávéház”.

Kálmán részese volt a nagy diadalnak. Tokióban olyan társakkal, mint Bene, Farkas vagy Novák állhatott a dobogó legfelső fokára az olimpián.

– Ha Kálmán játszott előttem, biztonságban éreztem magam – em­lékezett csapattársára Szent­mihályi Antal, a válogatott kapusa. – Megbízható, pontos és hihetetlen munkabírású futballista volt, nem csoda, hogy Lakat Károly csapatából ki­hagyhatatlan volt.

Mészöly Kálmán, Farkas János és Ihász Kálmán egyszerre búcsúzott a labdarúgástól 1974-ben.

– Telt ház előtt játszottunk, a nézőket még a futópályára is beengedték a Fáy utcai stadionban – emlékezett Mé­szöly Kálmán. – Mi hárman elválaszthatatlan barátok voltunk a pályán és a pályán kívül is. A Vasasban hátul mi elintéztük az ellenfél tá­madóit, elöl pedig Farkas Jancsi mattolta a kapusokat. Jó volt együtt játszani, soha nem felejtem el a szép időket.