Schobert Norbit kísérti a szegénység

Sosem titkolta, hogy nem bíborban született Schobert Norbi, és a csirkepaprikást sem ették gyerekkorában ezüst eszcájggal. Édesanyja és nagymamája nevelte, miután apukája elhagyta a családot. Ötéves volt, amikor nevelőapát kapott, de akkor is napi megélhetési gondokkal küzdöttek.

A folytatást a rendőrtiszti iskolával és a mára több tízmilliósra duzzadt vagyonnal nagyjából mindenki ismeri, és joggal gondolhatná, hogy a rendkívül sikeressé lett Norbi számára ez a gyerekkor csak elhalványult emlék. Csakhogy a hajdani szegénység rémképe olyan mélyen beleivódott, hogy A legbátrabb páros máltai felvételei alatt az is felmerült benne, hogy feladja a játékot.

Feleségével, Rubint Rékával a játék egy adott szakaszában a fényűző kastély tetőteraszáról nyíló, szűk kis „szegényszobába” kerültek. A szálláshoz itt nem tartozik ben­ti vécé, a pároknak a szabad­ban kell a dolgukat végezni.

Norbi egy darabig próbálta magát türtőztetni, de – valószínűleg épp a mosdóhelyiség láttán – betelt nála a pohár: hisztérikus állapotban letépte magáról a mikroportját, fel akarta adni a játékot, összepakolta a bő­röndjeit.

– Én laktam vidéki vezénylésnél útszéli motelben, fürdőszoba nélküli szobákban kamio­nosokkal és prostituáltakkal kö­zös szálláson, úgyhogy nem volt túl szimpatikus az életem. És laktam olyan kis huszonöt négyzetméteres albérletben is, amelynek nem volt ablaka – magyarázta a többieknek Norbi, akit társai is kérleltek, hogy ma­radjon. A „szegényszoba” látványa azonban olyan régi érzéseket kavart fel benne, hogy hajthatatlannak tűnt, nem akarta újra átélni a múltat. Hogy mi lett Norbi vég­sô döntése, az a ma esti első részből kiderül.