<p>A cicák minden helyre, zugba bevackolják magukat, ahová csak lehetséges. Márpedig úgy tűnik: részükről mindenhová lehetséges. Legyen bár üvegváza vagy pohár – a macskák megoldják. Tele van ilyen cuki képekkel az internet.</p>
A jelenség felkeltette egy tudós figyelmét is, de nem egy biológusét, hanem egy fizikusét. Marc-Antoine Fardin arra a kérdésre kereste a választ, hogy ez miért van így, és érdekes megállapításra jutott, amiért idén megkapta az Ignobel-díjat. Ezt olyan „felfedezésekkel” lehet kiérdemelni, amelyek nem ütik meg a komoly tudományos mércét, viszont viccesek. Fardin feltette, hogy a macskák – szilárd testük ellenére – valójában folyékony halmazállapotúak.
Ezt a feltevést aztán bizonyítania kellett, és a vicc az, hogy elméletben sikerült is neki. Mert mitől is folyadék a folyadék – a fizika szerint?
1. Bármibe is tesszük, felveszi annak alakját anélkül, hogy veszítene a térfogatából.
2. Minden folyadéknak – anyagtól függően – meghatározott időre van szüksége, hogy felvegye a tárolóedény alakját, ez a relaxációs idő. Az iszap például sokkal lassabban teszi ezt, mint a víz. (A macskának is picivel több időre van szüksége.)
3. Van egy bizonyos mérő (Deborah-számnak hívják), amivel a fizikusok el tudják dönteni, hogy a lassan folyó folyadékok tényleg folyadékok-e. Úgy számolják ki, hogy megnézik, hogyan aránylik egymáshoz az az idő, amíg felveszi a folyadék az edény alakját a „megfigyelési időhöz”, ami akkor indul, amikor a folyadék az edénybe kerül. Egy fahasáb például sosem fogja felvenni a talicska formáját, ha beletesszük, bármeddig is bámuljuk.
Ha pedig a mellékelt fotókat megnézik, önök sem vitathatják „professzor” Fardin állítását: a macskák esetében a fenti három pont maradéktalanul teljesül.
