Katalin jobban bízik Jézusban, mint a kemoterápiában

Amikor Paziczki Lászlóné Katalin megtudta, hogy rákos, mindössze három hónapot jósolt neki az orvos. Ez 2013 szeptemberében volt. Akkor már levegőt venni is alig tudott. De így szánta rá magát a tüdőszűrésre, még idejében: másfél liter vizet csapoltak le a tüdejéből.

– Nem akartam elhinni. Hogy én beteg vagyok? Mitől? A selypi gyárban nem jártam, ráadásul Zagyvaszántó másik felén éltünk – idézi fel Katalin, akinek tüdejébe több sorstársához hasonlóan még a gyár aktív éveiben, a ‘80-as években hullhatott azbeszt-szál. Sokkolta, hogy betegségét nem lehet gyógyítani. – De eldöntöttem, húsz évnél nem adom alább, és ezt most is tartom.

Hat kemoterápia után Katalin egy jól hangzó amerikai immunerősítő kezelést is kipróbált. – Heten kezdtük, négyen maradtunk. Volt, aki placebót, vizet kapott gyógyszer helyett – mesél a hihetetlen átverésről Katalin. Rajta kívül már többek életét követelte a cementgyár, a Bors több áldozattal is készített in­terjút.

Katalinnak már teljesen bekocsonyásodott a mellkasa, nem lehet lecsapolni. – Fulladok, fáj is levegőt venni, a lábaim gyengék. De többet nem megyek ke­mó­ra. Nem használ, és az állandó stressz miatt, amit okoz, nem éri meg – mondja Katalin, aki a drága gyógyszerekre sem költ már. Innentől teljesen Jézusra bízza sorsát, nem akar félni a haláltól. Nem vállalja már a bírósági huzavonát sem: június 30-án folytatódna kártérítési pere, de nem érdekli. – Majd a halotti bizonyítványunkat biztosan elfogadja a bíróság bizonyítékként, hogy tényleg az azbeszttől lettünk betegek – mondja gúnyosan.

Katalin két kilométerre a le­rom­bolt halálgyártól, Petőfibányán él. Rokkantnyugdíjából meg tud élni, de hiányzik neki a munka, akár megint csomagolna. Nem maga miatt aggódik: két unokája, egy két hónapos kislány és egy négyéves fiú most is Zagyvaszántón él, nem tudni, milyen jövő vár rájuk. – Unokám állandóan hitet önt belém. Mindig mondja, mama, te meg fogsz gyógyulni! És tudom, hogy ezért fogok meggyógyulni. Mert az Úrnak el kell számolnia velem, és ha nem hagyja, hogy túléljem, mit fog mondani az unokámnak?