Az utolsó halálos ítéletet Győr-Moson-Sopron megyében mintegy harminc éve dr. Nagy Zoltán hirdette ki. A Kisalföld interjút készített vele. Azt mondja: az állam ne öljön!
Senki nem tudja rajta kívül, mit érez a bíró, amikor kimondja: az ítélet – halál. Dr. Nagy Zoltán nyugalmazott büntetőbíró életében egyszer tette ezt meg. Csaknem harminc év telt el, s ő mindenre emlékezik.
A nyolcvanas évek közepén a Győr-Moson-Sopron Megyei Bíróságon dr. Nagy Zoltán tanácsa brutális gyilkosságot tárgyalt első fokon.
– Magyarországon a halálbüntetés jogosságát akkor senki sem kérdőjelezte meg – kezdi hosszú monológját. – A bíró arra tett, és most is arra tesz esküt, hogy betartja a törvényeket. És ami legalább ennyire fontos: nem válogat! Olyan nincs, hogy valamely törvényi passzussal egyetért, s azt alkalmazza, mással meg nem, s azt elhagyja.
Brutális gyilkosság
– Az ügyben egy agglegény volt a vádlott, a faluban kocsmatöltelékként emlegették. Kinézett magának egy fiatal asszonyt, akinek férje, két gyermeke volt. Az asszony kerülte a közeledését, de egy búcsúban nem lehet, nem illik visszautasítani a táncra való felkérést. Ő megtette. A vádlott ezt zokon vette. Mi az, hogy őt visszautasítják?! Mérhetetlen harag és gyűlölet alakult ki benne, ehhez a jellemtorzuláshoz nyilván az alkoholizmusa is hozzátett. Elhatározta, hogy rettenetes bosszút áll az asszonyon és a férjen is.
– Egy éjjel késsel megjelent a kertben, a zajokra kijött a férj, akit azonnal szíven szúrt. Ezt követően pedig az anyával is végzett, mintegy negyven késszúrással. A kicsi gyerekek közben a házban voltak, mit sem sejtettek arról, mi történik. Amikor a szülők nem jöttek vissza a házba, átmentek a szomszédba, de szerencsére nem vették észre, hogy mi történt. A felnőtt szomszédok hajnalban találták meg a holttesteket.
„De mikor jönnek haza?”
– A tárgyalás során a gyerekeket is meg kellett hallgatnom. A nagyszülőkhöz vonultunk ki, s én megkérdeztem, tudják-e, mi történt az anyukájukkal és az apukájukkal. Tudják, hisz kijárnak a temetőbe – hangzott el a válasz. De a legkisebb, aki talán még iskolás sem volt akkor, annyit tett hozzá: „De mikor jönnek haza...?" Az ilyet nem lehet elfelejteni.
– A tárgyalás során nyilvánvalóvá vált, hogy milyen irányba haladunk. Ténybelileg és jogilag könnyű esetnek minősült. Nem volt kétséges az elkövető személye, a gyilkosság módja. Az előre kiterveltség egyértelmű volt, az is, hogy több emberen elkövetett gyilkosságról van szó. A különös kegyetlenség is megállt. Az aljas indokot szintén megállapítottuk, hiszen pusztán azért kellett meghalnia a kétgyermekes anyának, mert elutasította az „udvarlóját". Abban az időben, ha több súlyosbító körülmény is megállt, a törvény lehetővé – de nem kötelezővé – tette a halálbüntetés kiszabását. Ebben az esetben a beszámíthatóság volt a kulcskérdés számomra. Megvizsgálták az embert, beszámítható volt.
– Egy dolog maradt: tudom-e alkalmazni a törvényi passzust? Ez nem kicsi lelki teher. Megfogadtam, hogy ha ez az ember szembe tud nézni azzal, amit csinált; a saját tette súlya alatt képes megtörni, akkor az lesz az ő büntetése. Az életét így kell meghagyni. De nem engedte. Mert azon kívül, hogy saját magát sajnálta, a fogát fájlalta, a börtönkosztot panaszolta, semmivel nem foglalkozott.
Faarccal fogadta
– Kifejezetten figyeltem az arcát, amikor ítéletet hirdettem. Ha láttak már faarcot, akkor az övé olyan volt. Ezt a pillanatot a vádlottnál sokkal jobban megsínylette a bíró. De egy szót kimondani, ami ráadásul nem végleges, hisz még több fórumon megvizsgálják, semmi ahhoz képest, ami a végrehajtás közben vár a törvény szolgájára...
– Minden fokot megjárt az ügy. Maradt a halálos ítélet. Az akkori törvény szerint a végrehajtás az elsőfokú bíró feladata volt, az pedig én voltam. A kegyelmi kérvény elutasítását a börtönben hirdettem ki, s azt is én mondtam ki, hogy másnap kivégzik a gyilkost. Az egykoron faarcú ember összeomlott. Artikulálatlanul üvöltött, gesztikulált, nem lehetett érteni, mit mond. Elmeorvos vizsgálta meg, még egyszer, utoljára.
– Másnap reggel mentünk a végrehajtásra. Egy ütött-kopott asztalt tettek ki egy nagy hodályban. Behozták a férfit, aki ellenkezett. A karjánál emelték fel, rúgkapált. Az utolsó kívánságát teljesítették előtte: az édesanyjával beszélhetett, valami ételt is kért. Még egyszer ki kellett hirdetnem az összes határozatot, de az ismételt ordítozástól alig hallottam a saját hangomat. „Az ítéletet hajtsák végre" – ezt az utasítást kellett adnom. Megtörtént. Felakasztották. Utána még tizenöt percig, síri csendben, a teremben vártuk az orvosi vizsgálat eredményét, hogy valóban meghalt.
Az állam nem ölhet
– Mindez olyan szörnyű, borzalmas dolog, hogy akkor és ott kimondtam magamban: ezt nem szabad többé megcsinálni. Az államnak szólt a gondolatom, s én csak reménykedhettem abban, hogy nem lesz részem hasonlóban. Nem az eset miatt. Az egyértelmű volt. De az állam nem ölhet. Akkor sem. Most sem.
