Nevem senki. A személyimbe még azt írták bele: Harmath Zoltán. Öt éve élek az utcán. Időnként pedig egy ablak nélküli konténerben. Az emberek lenéznek, sokan legszívesebben leköpnének. Pedig nekem is vannak érzéseim. Tudok nevetni, sírni, még ha senkire sem számíthatok és kísértetként bolyongok a városban.
Számomra egyik nap olyan, mint a másik. Nincsenek hétvégék, ünnepnapok. És persze befizetésre váró csekkek, határidők, kényszerű rohanás sem.
Nincs hitelem, nincs főnököm, se feleségem. De azért dolgozom. Itt állok mindennap a belvárosban, és kéregetek. Hogy szakadt vagyok? Igen. Maga is az lenne. Jól tudom, hogy nem negyvenhétnek néznek, hanem legalább hatvannak. Itt kint pörög a számláló. Években.
Amúgy apám bányász volt Dorogon. Anyám szintén ott dolgozott. Hatan voltunk gyerekek. Aztán 13 évesen intézetbe kerültem. Ott voltam egészen 18 éves koromig. Szakmám nincs. Életem sem nagyon. De visszatérve a gyerekkoromra. Örökkévalóságnak tűnt számomra az a néhány intézetis év. Ha valami eltűnt, egyből ütöttek-vágtak a nevelők.
Gyenge voltam és gyámoltalan. Kijártunk dolgozni, én kocsimotorokat tisztogattam. Havi két-háromezret kerestem, de csak 18 évesen kaptam meg. Egyben ötvenezret. Akkoriban ez nagy pénz volt. Anyám és a mostohaapám kifizették belőle a tartozásukat, vettek nekem néhány ruhát, maguknak egy magnót, majd a kezembe nyomtak egy ötszázast. Kisemmizett a saját anyám. Mit érzett volna, ha magával történik meg? Én soha nem bocsátom meg anyámnak. Négy éve, hogy meghalt. A lakásban most a mostohaapám él. Apámra nem is emlékszem.
Ugye milyen aranyos kölyök voltam? A hajam még most is ilyen. Ez az egy képem van magamról. Hogy hány éves vagyok itt? Talán három. Ekkor még azt hittem a világról, hogy csodálatos. Naiv voltam, kicsi és minden napnak örültem. Már régóta nincs így. Néha ebben a konténerben lakom. Nagyjából tíz négyzetméteres lehet. Fáradjon beljebb! Még házőrzőm is van. Gyere ide, kiskutyám! Feró a neve. Soha nem csalódom benne. Benne soha…
(Folytatjuk)
