Titkosszolgálatok harcoltak a Seuso-kincsekért?

Honnan volt az ismeretség?

A könyvnek az a fejezete, ahol a főhős és Sümegh kapcsolatáról esik szó, elmeséli ezt. Vidéki hírlapíró koromban a 80-as években találkoztam a gyűjtőszenvedéllyel megáldott kiskatonával, egy bolgár csapatzászló kapcsán. Szó se volt akkor ezüsttárgyakról, és nem tudhattam, hogy később ez a riportalanyom ilyen jelentőségre tesz szert. Utólag azonosítottam be, hogy ő volt az.

Biztos, hogy megölték?

Akkor öngyilkosságnak próbálták beállítani, ez is arra utal, hogy a magyar titkosszolgálatok tudtak róla. Amikor először napvilágra kerültek külföldön a Seuso-kincsek, a rendőrség ismét vizsgálta a halálesetet. Nekem rendőrtisztek megerősítették, hogy a körülmények, a nyomok egyértelműen gyilkosságra utaltak: Sümegh Józsefet felakasztották.

A fordulatokban gazdag krimiben titkosszolgálatok és műkincskereskedők harcolnak a római ezüstért, és semmiféle eszköztől nem riadnak vissza. Szerepel benne a Moszad és a szovjet KGB egyik igen csinos ügynöke is. Mennyi a regényben a fikció, és mennyi a valóság?

Keveredik a kettő. Nagyon sok a valós elem, de ahol a részletek kideríthetetlenek, ott besegít a fantázia, például a krimi sajátosságai miatt a Moszad belekeverése a történetbe. Kétségtelenül a titkosszolgálatok szerepe a legkevésbé ismert. Márfát, a szexi ügynököt is valódi KGB-s történetekből mintáztam, de pontos szerepe már a fantázia műve. Ahogy a kötet egyik kritikusa fogalmazott a tíz évvel ezelőtti első kiadás után: valahogy így történhetett.

Honnan szerezhettek tudomást a kincsről a titkos­szolgálatok, és miért volt érdekük, hogy kijuttassák a kincset az országból?

Sümegh nem tudta, mit talált. A tárgyakat földréteg és az oxidálódott ezüst elfedte. Megmutatott néhány darabot egy műkincskereskedőnek, aki vásárolt tőle két darabot potom pénzért, és megkérdezte, van-e még. De aztán behívták katonának, és ott a tiszteknek elejtett egy-két megjegyzést arról, mit talált. Az eddigi homályos adatok szerint a katonai titkos­szolgálat egyes pénzéhes tisztjei ráharaptak az ügyre, és ez okozta Sümegh halálát, kincseinek elrablását, külföldre csempészését.

A titkosszolgálatok munkatársaival előfordult, hogy a saját zsebükre dolgoztak, de az is elképzelhető, hogy egyik-másik ország szívesen tudta volna magánál a történelmi szempontból is jelentős leleteket… Min­denesetre a kincsek egy része legközelebb egy bécsi műkincskereskedőnél bukkant fel. Sajnos nem tudok róla semmit, hogy a magyar rendőrök meggyomrozták-e Halim Korbant, aki az ezüstöket Angliába továbbította. Pedig az ő vagy üzlettársainak a vallomása deríthetne fényt erre a fontos szálra.

Valóban a miénk?

Amikor a múlt század végén Szilágyi János György magyar régészprofesszor Kaliforniában, a Getty-múzeumban nézelődött, egy antik ezüsttál felirata láttán így fakadt ki: „Pelso!? Hiszen ez a Balaton római kori neve!”

A Seuso-ezüst étkészletnek egy része most hazatért. Vajon indokolt-e a „hazatért” szó használata? Ezt ma sokan kétségbe vonják. Tehetik, mert az egykori dúsgazdag kelta nagy­úrra semmilyen fennmaradt írott forrás nem utal, fényűző palotájának csak az alapjai maradtak meg Szabadbattyán határában. Nevét is mindössze az egyik dúsan díszített ezüsttál őrizte meg. Egy másik tál a Balaton latin nevéről tanúskodik. Bármelyik józan ember felteheti a kérdést: ugyan miért vésték volna éppen a Pelso betűit a nemes anyagba, ha bármelyik provincia – mondjuk a mai Libanon vagy Horvátország területén élő – tehetős későrómai polgára rendeli meg az ezüstművesektől az antik étkészletet?

Avagy miért éppen a kincs megtalálásának – Polgárdi-Kőszárhegy – közelében bukkant elő 1878-ban az az ezüstből remekelt, négylábú edénytartó készség (quadripus), amelynek motívumai, anyaga, kidolgozása annyira hasonlít a kincsleleten látottakra? Továbbá: miért már-már feltűnően azonosak a kancsókról, tálakról vett soványka anyagmaradványok a balatonfelvidéki talajmintákkal?

Mindezek a tények. De egyelőre soványka tények, legalábbis a tulajdonjog eldöntése szempontjából. Szilágyi professzor malibui „kifakadása” megbolygatta, mi több, új megvilágításba helyezte a kincsegyüttes keletkezésének történetét. Az ezüstök ugyanis valamikor a múlt század hetvenes-nyolcvanas éveiben egy bécsi, libanoni származású régiségkereskedő, Halim Korban közvetítésével jutottak el a tekintélyes angol Sotheby’s aukciós céghez, majd egy részük onnan Lord Northampton világtól elzárt trezorjaiba.

A múlt század kilencvenes éveiben indult per New Yorkban a Seuso-kincsek tulajdonjogának megállapítására. A magyarok mellett a horvátok is beszálltak a perbe, szintén a tulajdonjog megállapítását kérve. Ám a tanúk vallomása – közülük néhányat meg sem hallgattak –, a történeti (Pelso) érvelés, az anyagmaradványok hasonlósága, a quadripus bizonyító ereje mit sem számított a bírónőnek.

(Részlet a könyv bevezetőjéből)