Személyesen ismerte Sümegh Józsefet, a Seuso-kincsek feltételezett megtalálóját Csupor Tibor író, aki a napokban megjelent izgalmas regényében fellebbenti a fátylat arról, hogyan kerülhetett ki a „családi ezüst” az országból.
Honnan volt az ismeretség?
A könyvnek az a fejezete, ahol a főhős és Sümegh kapcsolatáról esik szó, elmeséli ezt. Vidéki hírlapíró koromban a 80-as években találkoztam a gyűjtőszenvedéllyel megáldott kiskatonával, egy bolgár csapatzászló kapcsán. Szó se volt akkor ezüsttárgyakról, és nem tudhattam, hogy később ez a riportalanyom ilyen jelentőségre tesz szert. Utólag azonosítottam be, hogy ő volt az.
Biztos, hogy megölték?
Akkor öngyilkosságnak próbálták beállítani, ez is arra utal, hogy a magyar titkosszolgálatok tudtak róla. Amikor először napvilágra kerültek külföldön a Seuso-kincsek, a rendőrség ismét vizsgálta a halálesetet. Nekem rendőrtisztek megerősítették, hogy a körülmények, a nyomok egyértelműen gyilkosságra utaltak: Sümegh Józsefet felakasztották.
A fordulatokban gazdag krimiben titkosszolgálatok és műkincskereskedők harcolnak a római ezüstért, és semmiféle eszköztől nem riadnak vissza. Szerepel benne a Moszad és a szovjet KGB egyik igen csinos ügynöke is. Mennyi a regényben a fikció, és mennyi a valóság?
Keveredik a kettő. Nagyon sok a valós elem, de ahol a részletek kideríthetetlenek, ott besegít a fantázia, például a krimi sajátosságai miatt a Moszad belekeverése a történetbe. Kétségtelenül a titkosszolgálatok szerepe a legkevésbé ismert. Márfát, a szexi ügynököt is valódi KGB-s történetekből mintáztam, de pontos szerepe már a fantázia műve. Ahogy a kötet egyik kritikusa fogalmazott a tíz évvel ezelőtti első kiadás után: valahogy így történhetett.
Honnan szerezhettek tudomást a kincsről a titkosszolgálatok, és miért volt érdekük, hogy kijuttassák a kincset az országból?
Sümegh nem tudta, mit talált. A tárgyakat földréteg és az oxidálódott ezüst elfedte. Megmutatott néhány darabot egy műkincskereskedőnek, aki vásárolt tőle két darabot potom pénzért, és megkérdezte, van-e még. De aztán behívták katonának, és ott a tiszteknek elejtett egy-két megjegyzést arról, mit talált. Az eddigi homályos adatok szerint a katonai titkosszolgálat egyes pénzéhes tisztjei ráharaptak az ügyre, és ez okozta Sümegh halálát, kincseinek elrablását, külföldre csempészését.
A titkosszolgálatok munkatársaival előfordult, hogy a saját zsebükre dolgoztak, de az is elképzelhető, hogy egyik-másik ország szívesen tudta volna magánál a történelmi szempontból is jelentős leleteket… Mindenesetre a kincsek egy része legközelebb egy bécsi műkincskereskedőnél bukkant fel. Sajnos nem tudok róla semmit, hogy a magyar rendőrök meggyomrozták-e Halim Korbant, aki az ezüstöket Angliába továbbította. Pedig az ő vagy üzlettársainak a vallomása deríthetne fényt erre a fontos szálra.
Valóban a miénk?
Amikor a múlt század végén Szilágyi János György magyar régészprofesszor Kaliforniában, a Getty-múzeumban nézelődött, egy antik ezüsttál felirata láttán így fakadt ki: „Pelso!? Hiszen ez a Balaton római kori neve!”
A Seuso-ezüst étkészletnek egy része most hazatért. Vajon indokolt-e a „hazatért” szó használata? Ezt ma sokan kétségbe vonják. Tehetik, mert az egykori dúsgazdag kelta nagyúrra semmilyen fennmaradt írott forrás nem utal, fényűző palotájának csak az alapjai maradtak meg Szabadbattyán határában. Nevét is mindössze az egyik dúsan díszített ezüsttál őrizte meg. Egy másik tál a Balaton latin nevéről tanúskodik. Bármelyik józan ember felteheti a kérdést: ugyan miért vésték volna éppen a Pelso betűit a nemes anyagba, ha bármelyik provincia – mondjuk a mai Libanon vagy Horvátország területén élő – tehetős későrómai polgára rendeli meg az ezüstművesektől az antik étkészletet?
Avagy miért éppen a kincs megtalálásának – Polgárdi-Kőszárhegy – közelében bukkant elő 1878-ban az az ezüstből remekelt, négylábú edénytartó készség (quadripus), amelynek motívumai, anyaga, kidolgozása annyira hasonlít a kincsleleten látottakra? Továbbá: miért már-már feltűnően azonosak a kancsókról, tálakról vett soványka anyagmaradványok a balatonfelvidéki talajmintákkal?
Mindezek a tények. De egyelőre soványka tények, legalábbis a tulajdonjog eldöntése szempontjából. Szilágyi professzor malibui „kifakadása” megbolygatta, mi több, új megvilágításba helyezte a kincsegyüttes keletkezésének történetét. Az ezüstök ugyanis valamikor a múlt század hetvenes-nyolcvanas éveiben egy bécsi, libanoni származású régiségkereskedő, Halim Korban közvetítésével jutottak el a tekintélyes angol Sotheby’s aukciós céghez, majd egy részük onnan Lord Northampton világtól elzárt trezorjaiba.
A múlt század kilencvenes éveiben indult per New Yorkban a Seuso-kincsek tulajdonjogának megállapítására. A magyarok mellett a horvátok is beszálltak a perbe, szintén a tulajdonjog megállapítását kérve. Ám a tanúk vallomása – közülük néhányat meg sem hallgattak –, a történeti (Pelso) érvelés, az anyagmaradványok hasonlósága, a quadripus bizonyító ereje mit sem számított a bírónőnek.
(Részlet a könyv bevezetőjéből)
