Ősrégi zeneszerszámokat épít újjá Alexander Horsch

Őskori hangszereket rekonstruál és épít újjá a Zala megyei Pókaszepetken élő zenész, Alexander Horsch, aki 27 évvel ezelőtt hazánkon keresztül akart eljutni az NDK-ból nyugatra, de végül itt telepedett le. A Göcseji Múzeumban őrzött, feltehetően Sümeg környékéről származó hatvanezer éves lelet alapján marhalábszárcsontból készített el olyan csontfúvós hangszert, amilyet feltehetően a Neander-völgyi ősemberrel egy időben itt élő elődeink használhattak.

A hangszer eredetileg tulokféle csontjából készülhetett, és hangja akár tizenöt kilométeres körzetben hallható volt. A hangszert a zenész nevezte el luluknak.
A másik őskori hangszer, amit fifiknek nevezett el, szintén csontból készült, síp nélküli fúvós, a mai fuvola elődje, és körülbelül tízezer évvel ezelőtt lehetett divatban.

– Ennek alapja egy, a Magyar Nemzeti Múzeumban kiállított lelet, amit 1951-ben az istállóskői barlang bejáratától mint­egy tizenkét méterre találtak – mutatja a különös hangszert a zenész. – A mé­re­tei­ből ítélve gyermeké lehetett. Én felnőtt méretben készítettem el, de csak akkor szólalt meg, amikor a fúvó lukhoz közel lévő végét lezártam méhviasszal.

Horsch szerint a magyar és az ír népzene áll legközelebb az őskori zenéhez, mégpedig azért, mert a természet hangján szól, 432 hertzes hullámhosszon, a szívverés ritmusát idézve. Kollégájával, Halász Péterrel rögzítették a mezőn a tücsökciripelést, majd lelassították és felhangosították. – A tücskök ciripelésének ritmusa megegyezik a gyimesi lassú magyaros ritmusával, ami összhangban van a légzés és a szívműködés ritmusával – magyarázza Horsch.

– A gyimesi népzene, a kelta és az ír népzene ugyanarra a hangfekvésre épül, erre alapítom a rokonságot. A 34-féle hangszeren játszó zenész szerint annak a muzsikának, ami hullámhosszában és ritmusában igazodik a természet hangjaihoz, gyógyereje van. Ennek a jegyében szerez ősi motívumokra épülő gyógyító zenét.