Napok alatt lett az ország kedvence egy apró énekesnő, Nótár Mary, mégis alig tudunk az életéről valamit. Sorozatunk ezt a hiány pótolja. A harmadik részben élete egyik legnagyobb dilemmájáról mesél.
Sokakat vonz a nővérszakma, egyrészt mert kivételesen izgalmas, másrészt mert felemelő érzés mindennap másokon segíteni. Maryt is csalogatta a fehér köpenyek világa, bár nem maga döntött úgy, hogy végül egészségügyi szakközépiskolába megy.
Mint a legtöbb művész életében, Nótáréknál is eljött az a pillanat, amikor a szülők jelentőségteljesen belenéztek a csemetéjük szemébe, és azt mondták: csinálj, amit akarsz, de legyen mellette egy rendes szakmád is!
– Hiába volt majd minden felmenőm zenész, a szüleim ragaszkodtak hozzá, hogy csak akkor folytathatom a fellépéseket a nagypapával, ha szerzek egy civil szakmát is – mesélte Mary. – Értettem, persze, hogy miért mondják ezt, és hogy a lehető legjobban akarják nekem. A „rendes szakma” azért kell, hogy ha az ember nem él meg a koncertezésből, akkor legyen hova nyúlni.
Mindig is szimpatikus volt nekem az egészségügy világa, szerettem a kórház illatát, a köpenyeket, a gépeket. A leginkább a szülészet érdekelt. Úgy éreztem, fantasztikus dolog főállásban kisgyermekeket világra segíteni – tette hozzá. – Be is iratkoztam a középiskolába, és elsöprő lendülettel vágtam neki a tanulásnak, de ha egészen őszinte akarok lenni, végig az járt a fejemben, hogy „oké, ezt megcsinálom, aztán mehetek énekelni”.
Szerettem, mégis egy kötelezően megugrandó akadály volt számomra a suli. Mivel nagyon tisztelem a szüleimet, eszembe sem jutott lógni vagy félvállról venni, rendesen készültem a vizsgákra, és igyekeztem a legjobb tudásom szerint teljesíteni. Az élet azonban megoldotta helyettem a dolgot.
Mary már az érettségire készült, amikor először látott császármetszést a műtőben. Az élményt soha nem fogja elfelejteni.
– Ekkor kellett rádöbbennem, hogy nem bírom a vért. Olyan rosszul lettem a látványtól, hogy engem kellett ellátni, nem a szülő anyát. Ez volt számomra a jel, amely végleg kijelölte, hova visz az utam. Hazamentem, és leültem a szüleimmel. Elmondtam nekik, hogy a sulit természetesen befejezem, leérettségizem, de soha nem leszek szülésznő.
Énekes leszek! Olyan határozottsággal jelentettem ki, mit akarok, hogy nem volt apelláta. Apukámék azt válaszolták: megbíznak a választásomban, és támogatni fognak. Életemben először hoztam ilyen komoly döntést, amire nagyon büszke vagyok. Nem bántam meg.
(Folytatjuk)
