Ülünk a kényelmes irodában. Ebéd után vagyunk. Volt, aki camembert sajtot evett áfonyalekvárral, más sonkával töltött sertésszeletet.
Aztán ittunk egy kávét és most vitatkozunk. A hegymászó Erőss Zsolt a téma. Akiről baljós hírek érkeznek. Kiss Péterrel együtt eltűnt a hófödte csúcsok között. Mi pedig itt, Budapest szívében, a kényelmes irodában, gyarló módon a felelősségét boncolgatjuk. Azt, hogy két kisgyermek apjaként, nem mellékesen művégtaggal, miért vállalkozott az újabb csúcshódításra.
Miért nem volt számára jelzés a 2010-es balesete, ahol elvesztette az egyik lábát? Miért nem mondta magában: elég, inkább a gyerekeimet lássam felnőni, mint hogy tizedszer is nekiálljak megmászni a Csomolungmát, a Manaszlut, a Kancsendzöngát, vagy isten tudja, melyik hegyet?
Gyergyóban született, makacs, nyakas székely. És a végtelenségig szenvedélyes. Mi, a camembert sajtot, sonkával töltött sertésszeletet ebédelő civilek nem érthetjük őt. És nem értjük a felesége szavait sem, aki szerint csak a laikusok reménykednek abban, hogy a férje túlélheti ezt a mászást. Hilda szintén hegymászó. Ő tudja, mit ad a hegy Zsoltnak. Egy olyan élményt, amit sehol máshol nem kaphat meg.
Egy filozófus szerint a szenvedély, ha valóban szenvedély, akkor az legyen halálos. Különben hobbi, passzió, játék, pótcselekvés, meg ilyesmi. Az igazi az, amibe belehalhat az ember. Megrázó szavak.
És miközben ezt olvasom, azon gondolkozom, csodás lenne, ha Zsolt mondjuk a jövő héten felhívna telefonon, azt mondaná: láttam, amit írtál, üljünk le és elmagyarázom, mit jelentenek nekem a hegyek. Persze camembert sajtot evő, Gellérthegyig jutó civilként úgysem érteném. De órákig elhallgatnám. Csak hívjon!
