Ötszáz csinos nőt ölelgetett a vőfélylegenda

Húszéves volt, amikor kitört a háború és minden hadra fogható férfit elvittek a faluból. Zajecz István egyik jó cimborája gyorsan meg akart esküdni.

– Két napom volt, hogy betanuljam a szövegeket. Sikerült. Annyira, hogy onnantól minden lagzira engem hívtak szerte a környéken. A szájról szájra terjedő mondókákat lejegyeztem, és egy idő után továbbfejlesztettem – mondja Pista bácsi, aki szerint a vőfélység hátrányokkal és előnyökkel is járt.

– Minden új ételt én mutattam be, az én feladatom volt a kínálás. Arra nagyon vigyáztam, hogy aki többet ivott a kelleténél, azt kikerültem, sőt megkértem a barátait, hogy kísérjék haza. Én magam sem ihattam, mert emiatt estek ki a vőfély vetélytársaim. Aki egyszer berúgott, azt többé nem hívták. Ugyanakkor voltak előnyei is a munkámnak. Minden menyecskét én vittem először táncba, így több mint ötszázukat én ölelhettem elsőnek – mosolygott az idős vőfély, aki mai szemmel nézve furcsaságokat is mesélt.

Sok helyen szokás volt a pántlikával feldíszített vezénylő bot, nálunk nem. Nagy dolog volt, hogy a tsz-től ajándékba minden házasulandó kapott egy birkát, amiből a fő étel készült. Azon kívül mindenki azt evett, amit hozott. A süteményekre rá volt írva mindenkinek a neve, és csak abból falatozhatott. Viccelődésekből is volt bőven. Előfordult, hogy nem a menyasszony cipőjéből, hanem az ajándék-ba kapott biliből itták a bort a vendégek. 

– A faluból elköltöznek a fiatalok, csak az öregek maradnak, nincs kit összeadni – szomorkodott Pista bácsi, akinek rendszeres, visszatérő álma, hogy ő a hangulatfelelős különféle lakodalmakban. A vőfélylegenda ugyanis örökre vőfély marad.