Döbbenetes információ birtokába jutott a Bors. Kiss Péter 2011 novemberében csaknem ezer méter mélyen, egy olaszországi barlangban két és fél napon át küzdött saját és társa életéért. Csodával határos módon – és felkészültségének köszönhetően menekült meg.
A tudósításokban méltatlanul kevés szó esik Kiss Péterről. A Bors azonban nyomára bukkant egy barlangásznak, aki Kiss Péternek köszönheti a megmenekülését. A nekünk nyilatkozó társ azt kérte, ne írjuk le a vezetéknevét, mert a másfél évvel ezelőtt történteket ő azóta sem merte elmondani a családjának sem. Gábor 2011. november 10-én Kiss Péterrel ereszkedett le az olasz Zeppelin-barlangba.
– A barlang szájától jó tizenöt órát ereszkedve jutottunk le a nyolcszáz méter mélyen kiépített lenti állomásra. A csaknem függőleges falon Péter haladt elöl, én biztosítottam lent – kezdi Gábor, aki egyszer csak arra lett figyelmes, hogy lentről folyamatosan emelkedik a víz.
– Nem értettük, mi történik, nem tudtuk, hogy a kinti hőmérséklet-emelkedés folyamatosan olvasztotta a vastag havat, az irdatlan vízmennyiség beszivárgott a talajba, és alulról árasztotta el az üregeket.
A belső tenger szorításában
A víz drámai gyorsasággal emelkedett, elzárva előlük a lehetséges visszautat. Percek alatt alakult ki a vészhelyzet, a víz jött és jött egyre feljebb. Az egyetlen menekülési útvonal a függőleges belső sziklafal maradt.
– Ha Péter nem ennyire felkészült, negyedóra alatt ellepett volna bennünket a víz – mondja lapunknak Gábor, aki szerint természetesen megijedtek, de nem estek pánikba, tették, amit tenniük kellett. Iszonyatos versenyfutás kezdődött az idővel és a vízzel. Kiss Péter képes volt a falon olyan ütemben haladni, hogy ezzel mindkettejük életét megmentette. Alattuk a víz folyamatosan emelkedett, amint később megtudták, száz méter mély belső tenger keletkezett, s mögöttük több kilométernyi barlangjárat került víz alá.
– Egy párkányon gubbasztottunk vacogva, alattunk alig pár méterre állt meg a víz. Feszültek voltunk, de mindketten rendkívül elszántak, ám fogalmunk sem lehetett arról, hogy ez a víztömeg mikor vonul el. Csaknem ezer méterre voltunk a barlang szájától, ilyenkor a kommunikáció a kintiekkel lehetetlen. Kerestünk kifelé vezető menekülőjáratot, de nem találtunk.
Nem hitték el, hogy élnek
– Keveset beszéltünk. Csak egyegy pillanatra bóbiskoltunk el, de egyikünknek folyamatosan figyelnie kellett a vizet, ami két, fogságban töltött éjszaka után kezdett apadni. Ahogy kicsit lejjebb ment, úgy ereszkedtünk le mi is, míg a harmadik nap elértük a sziklafal alját. A nyolcszáz méter mélyen fekvő állomáson aztán megpillantottuk az olasz barlangászokat.
– Arra ébredtek, hogy a nagy semmiből eléjük toppantunk. Lapogattak, ölelgettek bennünket, nem értették, hogy a nagy víz „mögül” hogyan kerülhettünk elő élve – fejezi be a történetet Gábor, majd hozzáteszi: – Péter nagyszerű bajtárs volt, és kitűnő mászó. Neki köszönhetem, hogy még élek.
