Ágazati mentességet kérnek az orvosok a kötelező nyugdíjkorhatár alól, de nem elsősorban a saját érdekükben. Lapunk négy olyan orvost keresett fel, aki már túl van a nyugdíjkorhatáron, ám tudása olyan speciális, hogy a betegek látnák kárát, ha tényleg nyugdíjba mennének.
A 67 éves dr. Csekeő Attila professzor mellkassebész. Édesapja tanár volt, fiát mérnöknek szánta, de ő gyerekkora óta el sem tudott képzelni más pályát, mint az orvosit. Szívsebész szeretett volna lenni, de nem volt állás. Mellkassebészetre viszont kétszer is hívták.
– Fiatal orvos voltam, amikor egy hatvan év körüli nő meghalt az intenzív osztályon, de sikeresen újraélesztettük. Pár hónap múlva visszajött, és megköszönte. Emlékezett rám és arra, mit csináltam, pedig kómában volt – idézi fel egyik korai esetét.
– Később egy cigány vajda feleségét operáltam, aki erős dohányos volt, és az operációt követően sem hagyott fel szenvedélyével. Hét év után ismét tüdőrákkal érkezett, de már nem lehetett újra operálni. Fél év múlva elveszítettük, de a férje megköszönte, amit tettem érte. Ha az ember elveszti a betegét, egy kicsit a beteggel együtt hal. Negyven év alatt több mint hatezer mellkasi műtétet végeztem. Ezzel a nemzetközi tapasztalattal egy öt-tíz éve dolgozó orvos nem rendelkezhet. Ezt át kell adnom.
Ebben önző vagyok, mert azt mondom: tíz vagy húsz év múlva lehet, hogy ők fognak engem operálni. Én évek múlva is követem a betegeim életét. Száznál felfedeztem később más problémát, közülük hatvanat meg is kellett operálni. Ezt nem mindenki teszi meg. A műtőasztal egyébként a legdemokratikusabb hely a világon: a sebésznek mindegy, hogy aki rajta fekszik, az amúgy kormányfő-e, vagy hajléktalan.
Apró jelekből olvas
Dr. Nyáry István professzor 69 éves, idegsebész. Az édesapja is orvos volt.
– Az egyetem után a Kísérleti Kutató Laboratóriumban dolgoztam. Viszonylag fiatalon kikerültem az Egyesült Államokba, jó munkát kaptam, de a folytatására itthon akkor nem volt lehetőség. Viszont nem akartam kint maradni. Azért lettem klinikai orvos, hogy a külföldön szerzett ismereteimet tudjam hasznosítani – emlékszik a professzor.
Két nagy technikai előrelépésnek is részese lett. Az egyik a képalkotó eljárások megjelenése, amivel az agy struktúrája láthatóvá tehető. A másik a mikroszkóp használata az idegsebészeti műtéteknél. De a tapasztalat sokkal többet jelent a technikánál.
– Megjelent a rendelésen egy nyolcvan feletti úr, és letette a felesége CT-jét, amin egy hatalmas jóindulatú agydaganat látszott. Elmondta, hogy a neje fél éve nem tud lábra állni. Kért, azonnal operáljam meg. Ez gyanússá vált, mert a daganat elhelyezkedése nem tette indokolttá a járásképtelenséget.
Megvizsgáltam a feleségét, és kiderült, hogy a hátgerincnél van a baj, az MRI vizsgálat ezt igazolta is. Ennek ismeretében már vállaltam a műtétet, és a nyolcvan feletti hölgy két éve jár, noha a daganat még mindig a fejében van – mesélte a professzor. – Nekünk, idősebb orvosoknak sokszor még az egyszerű röntgenfelvételek kiértékelésében is nagyobb gyakorlatunk van. A szemléletünket is át kell adnunk a fiataloknak.
Bártmit megtesz, hogy mosolyogjon a gyerek
Dr. Pelényi Attila főorvos 71 éves, a János kórház gyermeksebészeti és traumatológiai osztályát vezeti. Szülei cukrászok voltak. Ő atlétaként olyan orvosi pályát választott, ahol hamar kiderül, eredményes volt-e.
– Amikor egy gyereket megoperálok, néhány óra múlva keresi a labdáját, puszit ad, megölel, rám mosolyog. Ezt az állapotot egy felnőtt általában napokkal később sem éri el – mondja. Először sebész lett, majd gyereksebész, végül traumatológus. Az utóbbi két szakvizsgával rendelkező orvosból nagyon kevés van az országban, talán négy-öt, jórészt hozzám hasonló korban.
– Életem egyik legnehezebb szakmai döntését Líbiában hoztam – idézi fel.
– Három és fél millió lakosra egyedül voltam gyereksebész 1980 és 83 között. A muszlim környezetben az apa szava nélkül nem lehet műtétet elvégezni. Behoztak egy hároméves kisfiút, aki elaludt a Landrover alatt, és a szomszéd átment rajta. Az apuka nem volt ott, senki nem adott beleegyezést az operációhoz.
Perceken múlott az élete, vállaltam a felelősséget. Nyolc és fél órán át tartott a műtét, de sikerült. Az apa utána megköszönte.
Egyelőre nem mehet nyugdíjba, teszi hozzá, noha lenne mit csinálnia, kilenc unokája van. Itthon szeretné átadni a tapasztalatait a fiataloknak, megmutatni nekik, hogyan teremtsenek kapcsolatot egy gyerekkel, aki fél a nála háromszor nagyobb idegentől, és fájdalma van.
– Percek alatt meg kell őket nyerni simogatással, jó szóval, a helyesen feltett kérdésekkel – magyarázza a főorvos.
– A gyerek nagyon hálás, és elképzelhetetlenül szeret. Ez ad erőt. A fővárosban hatvan tapasztalt gyereksebészre lenne szükség, és az olyan öreg krampuszokkal együtt, mint én, összesen harminchatan vagyunk az egyik gyermekkórház felmérése szerint. Kell az utánpótlás.
Féltékenységnek nincs helye
A 65 éves dr. Acsády György érsebész professzor. Fiatal korában hadilábon állt a számokkal, így olyan pályát keresett, ahol nincs matekból felvételi. Ezért ment az orvostudományi egyetemre. 1977-ben az Érsebészeti Klinika tanársegédet keresett, így került a Városmajorba. 1980-ban érsebészetből elsőként ő szakvizsgázott az országban.
– Negyvenkét év és tízezer műtét van mögöttem. Az ember a sikeres operációkat jóleső érzéssel nyugtázza, de a nagy kudarcokat sosem felejti el. A legszörnyűbb, amikor a műtőasztalon veszítjük el a beteget, ezt a sebész nehezen éli meg. Aki azt mondja, hogy soha nem volt ebben része, az vagy nem operált, vagy hazudik – állítja dr. Acsády György. Különösen nehéz a műtőasztalhoz állni, ha jó barát fekszik rajta.
– Ez nagy lelki teher. Ennél egy nehezebb dolog van: ha családtag a beteg. Ilyen helyzetben nem én műtök, de kiválasztom, ki operáljon. Nincs helye szakmai féltékenységnek, mert ha az emberrel történik valami, akkor a tudását magával viszi. Én is a mestereimtől tanultam, és szakmai tapasztalatomon, tudásomon kívül az élményeimet is átadom az utódaimnak. Olyan ez, mintha a szakma apáról fiúra szállna.