A Nobel-díjat általában természetesen az arra legérdemesebbek kapják, de olyanra is akadt nem egy példa, hogy a nagy tekintélyű és minden szempontból feddhetetlen bizottság tévedett.
„Hátramaradó vagyonom egészét a következőképpen kell kezelni: a végrendeleti végrehajtóim által biztos értékpapírokba fektetett pénz képez egy alapot, amelynek kamatait évente azok között osszák ki díjként, akik a megelőző évben a legnagyobb szolgálatot tették az emberiségnek” – így szól a svéd kémikus, Alfred Nobel végrendelete.
A legismertebb tudományos elismerést, valamint az azzal járó tízmillió svéd koronát (330 millió forint) minden évben december 10-én adják át Stockholmban, illetve Oslóban – ezen a napon van ugyanis Nobel halálának évfordulója. A média által felkapott eseményt az elmúlt száz évben sok legenda és botrány lengte körül.
Áruló a csapatban
A nővérem, Rosalind Franklin címmel jelentetett meg könyvet a közelmúltban a tragikus sorsú, fiatalon elhunyt tudósról húga, Jenifer Glynn. A kötet a zseni életéről szól, akinek a DNS-sel kapcsolatos kutatásai és szenzációs felfedezései két nagy vetélytársnak, James Watsonnak és Francis Cricknek, illetve kutatóasszisztensének, Maurice Wilkinsnek hoztákmeg a világhírt és a Nobel-díjat. Az „élet molekulája”, azaz a DNS szerkezetének feltárása sokak szerint a múlt század legnagyobb biológiai felfedezése. Tisztelői a mai napig úgy vélik, hogy a találmány Rosalind Franklint illeti, amiben van is valami, ha tudjuk, hogy a kutatások finisében a lángészt cserbenhagyta az a munkatársa, aki évekig vele dolgozott, s közös munka részleteit kiadta a vele egy időben kutató Watsonnak és Cricknek.
– Rosalind és Maurice Wilkins hihetetlenül sokat vitatkoztak, szinte semmiben sem értettek egyet, s a feszültség közöttük olyan nagy volt, hogy Wilkins végül átpártolt a konkurens pároshoz, értékes információkat juttatva el hozzájuk. Árulás volt ez a javából – írja a nővéréről szóló könyvben Jenifer Glynn.
A szakkutatók némelyike viszont úgy véli, hogy Franklinnek aligha lehetett megoldása a riválisok előtt, hisz a felfedezés évében – 1953-ban – ő még két lépésre volt tőle. Nem jött rá a molekuláris bázispárok létezésére, és alábecsülte a szimmetria létét. Ezt a tényt azonban tisztelői nem voltak hajlandók tudomásul venni, és hittel vallották, Franklin nem kapta meg a kellő elismerést, pedig egyedül fedezte fel a szerkezetet, Crick és Watson előtt.
Még inkább megerősítette őket a hitükben az, hogy Crick és Watson 1953-ban maguk is azt mondták: kutatásukat Wilkins és Franklin ösztönözte, a munkájuk alapja az volt, amit ők már megcsináltak. A tudományos história szerint azonban nem korrekt módon jutottak kolléganőjük inspiráló eredményeihez: Rosalind Franklinnek ugyanis be kellett számolnia néhány felfedezéséről az Orvosi Kutatási Tanácsnak, és Crick ezt az anyagot láthatta – a hölgy tudta és beleegyezése nélkül. Ráadásul ezek az eredmények alapvetőek voltak, mert igazoltak egy kettős hélixet, pontosabban hogy a két spirális szál ellenkező irányba fut.
Hogy mi a pontos igazság, az már soha nem derül ki, hisz Rosalind 1958-ban – 38 évesen – meghalt, négy évvel később pedig odaítélték Watsonnak és Cricknek a Nobel-díjat.
Átverte a tanítványát
A fentinél jóval, de jóval botrányosabb Selman Waksman Nobel- díjának története. A tudós az elismerést 1952-ben a tuberkulózis ellenszerének, a sztreptomicinnek a feltalálásáért kapta meg – csalással! Egy egyetemi hallgatója találmányát sajátította ki. Waksman később váltig állította ugyan, hogy az akkor 23 éves diákja, Albert Schatz az ő utasításai szerint dolgozott, de ebből szinte semmi sem igaz. A fiatal kutató a New Jersey-i egyetem laboratóriumában töltötte minden idejét, és a mikroorganizmusokat tanulmányozta. Az egyetemi üvegkertben aludt, kutatott, szinte csak tejjel és tojással táplálkozott. És akkor, 1943. október 19-én megtörtént a „Heuréka!” Albert Schatznak sikerült szintetizálnia a sztreptomicint. A tbc-ben szenvedők millióit – főleg gyerekeket
– mentette meg a biztos haláltól az antibiotikum, de a dicsőségből és a pénzből az egyetemistának semmi sem jutott. Főnöke, Selman Waksman volt az, aki aratott. „Felfedezéséért” a Rutgers Egyetem tanára 1952-ben megkapta a Nobel-díjat. Ez Peter Pringle Amerikában élő ismert brit újságíró nemrég megjelent, Tizenegy kísérlet: Sötét titkok a csodaszer felfedezése mögött (Experiment Eleven: Dark secrets behind the discovery of a wonder drug) című sikerkönyvének a rövid története.
Elfelejtett feltaláló
A Tizenegy kísérlet valóságos tudományos thriller formájában írja le a tanár úr és fiatal társa sztoriját. Miután ugyanis Alexander Fleming izolálta a penicillint, tudósok egész sora kezdett kutatni antibiotikumok után. Az Amerikába emigrált ukrajnai Waksman laboratóriumába 1943-ban került be Schatz, a fiatal és szegény lángész. Eredetileg farmernek készült, de zsenije hamarosan kiderült, és a Rutgers ösztöndíjasa lett. A „tanár úrral” hamar bizalmas viszonyba került, hisz csodálta őt. Mi több, maga Waksman is többször hangoztatta: Albertnél jobb tanítványa soha nem volt. Ezt igazolja a szenzációs felfedezés is: alig négy hónap kellett neki ahhoz, hogy a rettegett tuberkulózis vírusának ellenszerét kikísérletezze!
– Pontosan emlékszem rá, 1943. október 19-én 14 óra volt, amikor rájöttem, kezemben van az új, életmentő antibiotikum! Elneveztem sztreptomicinnek – mesélte a könyv írójának adott interjújában nem sokkal 2005-ös halála előtt Albert Schatz. Pechjére erről bizalmasának és tanárának számolt be először. Waksman pedig azonnal bekapcsolódott a kísérletezésbe, s felismerve a találmány fantasztikumát, rábírta a Merck gyógyszercéget arra, hogy gyártani kell az antibiotikumot. Schatzról azonban a későbbi Nobel-díjas mindvégig hallgatott.
Miközben a világ Selman Waksman „zseniális találmányáról” beszélt, a fiatal Schatz neve sokáig teljesen feledésbe került.
A munkatárs hibázott
David Baltimore is Nobel-díjának elnyerése után keveredett a tudományos csalás gyanújába. Baltimore a DNS-RNS-fehérje dogma megdöntője volt, aki bebizonyította, hogy nemcsak DNS-ről RNS-re, hanem visszafelé is történik átírás. Ezért a felfedezéséért 1975-ben orvosi Nobel-díjat kapott. Felismerése ugyanis nemcsak elméleti jelentőségű, de gyakorlati is: az RNS-vírusok – mint amilyen a HIV később felismert vírusa is – ennek segítségével íródnak át DNS-re, ami szaporodásukhoz szükséges. A tudós óriási tekintélyét egy másik munkája kis híján lerombolta.
Baltimore 1986-ban Thereza Imanishi-Karival közösen egy immunológiai munkát publikált, melyben el nem végzett kísérletek adatai szerepeltek. A csalás hamar kiderült, de Baltimore elkövette azt a hibát, hogy nem vonta vissza a kéziratot és védte meg munkatársát. A botrány folyamatosan dagadt, eljutott egészen az Egyesült Államok kongresszusáig, mivel mégiscsak egy Nobel- díjasról volt szó. 1991-ben Baltimore-nak le kellett mondania a csalás miatt a Rockefeller University rektori székéről is. Munkatársától, Imanishi-Karitól megvonták a támogatást, s csak 1996-ban tisztázta őt egy bizottság, így Baltimore is fellélegezhetett.
Kínos magyarázkodás
Szenzációs hírrel állt elő 1936-ban a Porunca Vremii című román lap. A cikk nem kevesebbet állított, mint hogy a hét évvel korábban Nobel-díjjal kitüntetett Thomas Mann a József és testvérei című regényét egy bizonyos Francisc Pacurariu román szerző A fáraó álma című opusából „merítette”. A plágiumvádat közlő orgánum úgy tudta, hogy az „alapmű” a Budapesti Hírlap „egyik zsidó szerkesztőjén”, Lippai Dezsőn keresztül került az akkor már emigrációban élő Thomas Mannhoz. A Hitler által üldözött író természetesen kikérte magának az „abszurd hazugságot”, s az Adeverul című, szintén román újságban közzétett nyilatkozata szerint „az egész ügyet rossz viccnek tekintette”. Természetesen neki hitt a közvélemény, az irodalomtörténet pedig legfeljebb lábjegyzetben emlékezik meg az ügyről.
Ennél durvább a vád Mihail Solohov ellen. Sokan ma is megalapozottnak tartják, hogy az 1965-ben Nobel-díjjal elismert szovjet író négykötetes Csendes Don című fő művének története plágium. Másokmellett nem kisebb személyiség, mint az 1970-ben ugyancsak Nobel-díjjal elismert Alekszandr Szolzsenyicin állította, hogy Solohov az 1920-ban elhunyt Fjodor Krjukov kozák író publikálatlan feljegyzéseiből készült regénnyel (sőt, mint mondta, egy kozák tiszt naplóját is ellopta) „írta” be magát a világirodalomba. Noha számos ítész szerint az ifjú Solohov egyszerűen nem lehetett e regénnyé nemesített élettapasztalatok birtokában, végérvényesnek mondható jogerős „ítélet” a mai napig nincs. Igaz, az eredeti Solohov-kézirat előkerülte után a vádak elcsendesedtek, már csak azért is, mert az irodalomtörténet az állítólag meglopott Krjukov egyetlen olyan művéről sem tud, amely akár csak megközelítené a Csendes Don színvonalát.
