Február óta harcol unokáiért Anna és József. A gyerekeket kicsi koruk óta a nagyszülők nevelték, mégis, egyik percről a másikra, a megkérdezésük nélkül elvették tőlük a kislányokat.
Lesötétítve, üresen áll Dominika és Viola játékokkal zsúfolt szobája. A takaros házban minden a lányokról szól: a falakon a fotóik lógnak, a videókon ők mosolyognak, itt egy papucs, ott egy kabátka, lépten-nyomon a játékaikba botlunk. A kicsik mégis intézetben várnak a sorsukra.
– Február 2-án vitték el őket, azóta másra sem tudunk gondolni – meséli László József. – Dominikát hét hónapos kora óta neveltük, Violát két hónapos kora óta, miután egymás után elvették őket az édesanyjuktól, az élettársam lányától. Megijedtünk, hogy intézetbe kerülnek, és örömmel befogadtuk őket. A szívünkbe zártuk a két tündért – válik könnyessé József szeme. A rokkant férfi állást vállalt, hogy mindent megadjon a kicsiknek, mégis visszakerültek az anyjukhoz.
– Tüzelőjük nem volt, éheztek, koszosak voltak. Ezt nem tudtuk elnézni, mindennap elhoztuk őket, megfürdettük, felruháztuk, megetettük. Estére visszavittük az anyjukhoz, de a gyakorlatban mi neveltük őket. Minket tekintettek a szüleiknek, itt tanultak meg járni, beszélni, az első szavuk az volt: papi – mosolyodik el az emlék hatására József.
– Egyszerűen elvitték őket az óvodából, a megkérdezésünk nélkül – veszi át a szót a nagymama. – Kiderült, hogy azért, mert az anyjuknak nem voltak megfelelő életkörülményei, és így akart Budapestre költözni velük. Tudták, hogy a gyerekek csak papíron vannak ott, mi gondoskodunk róluk, hát miért nem adták vissza nekünk? Miért kellett őket intézetbe zárni? – kérdi a kétségbeesett Anna. Azóta pokol az életük, csak arra várnak, mikor ölelhetik meg újra a kicsiket. Ezt is ritkábban tehetik, mint szeretnék.
– Hetente kétszer láthatjuk őket, hiába kértünk több alkalmat. Az anyja azóta feléjük sem nézett, az új élettársával Pesten él, megint terhes, mégis magának követeli a gyerekeket. A gyámügytől csak hitegetnek minket már három hónapja. Közben a látogatások egyre szörnyűbben érnek véget, a lányok zokognak, könyörögnek, hogy vigyük őket magunkkal, mi meg nem tehetünk eleget a kérésüknek – temeti kezébe arcát László.
A helyzet bonyolultabb, mint a látszat, állítja a Szekszárdi Szociális- és Gyámhivatal hivatalvezető helyettese.
– Szigorú jogszabályok kötnek bennünket – hangsúlyozta dr. Hartmann Mária. – Esetünkben három család harcol a gyerekekért: az édesanyáé, az édesapáé és a nagyszülőké. Kötelességünk, hogy mindenkinek a környezetét feltérképezzük a döntés előtt. A kicsik érdekeit kell néznünk, alá kell támasztanunk, miért azt a családot választjuk a számukra, amelyikben elhelyezzük őket. A döntés hamarosan megszületik.
