Csorba Róbertet és kisfiát három éve gyilkolták meg Tatárszentgyörgyön. Rájuk és a romagyilkosság másik négy áldozatára emlékeznek csütörtökön Magyarországon és a világ nagyvárosaiban. Lapunk a Csorba szülőknél járt.
– Elmentek. Addig kellettünk nekik, amíg itt voltak a tévék – mondja Csorba Csaba a politikusokról, köztük a romaság vezetőiről. Névjegyeit lapozgatja. Jogvédő szervezetek, brüsszeli döntéshozók vizitkártyáit mutatja.
A tatárszentgyörgyi temető felé megyünk, a Dankó Pista utca hóhalmai között járunk. – Õ nagy úr volt. Zenész – mutat a sárba fagyott földút elejére kiakasztott utcatáblára. Közben a fülére tapasztja mobiltelefonját. Egy roma önkormányzati képviselővel beszél, aki arra akarja rávenni, csak az ő megemlékezésén vegyen részt, a többiekét kerülje.
Csorba Csaba fiát, a 27 éves Róbertet és unokáját, az ötéves Robit 2009. február 23-án, nem sokkal éjfél után sörétes fegyverekkel gyilkolták meg, házukat felgyújtották. Két unokája, Bianka és Máté, illetve menye, Renáta megmenekült. A vádlottak ügyét Budapesten tárgyalják. Csorba a tragédia óta úgy érzi, a falu egy része eltávolodott tőlük, Renátával pedig megszakadt a kapcsolata.
– A cigányok is teljesen össze vannak zavarodva – legyint a beszélgetés végén. Vezetőik neveit sorolja, ki, hogyan forgatta ki a tragédia után, verte át, csípte le a támogatásból a maga részét. Csak néhány emberre, köztük Horváth Aladárra emlékezik szívesen.
A napkorong erőtlen fényében elfüggönyözött, lehunyt szemű házak előtt lépdelünk. Kora délután van, de az utca már kihalt. Miért változott meg a falubeliek viszonya, erről kérdezem. Sokáig nem szól, fejét kissé felszegi, úgy tűnik, mintha a temető felett lebegő, tejszínű égboltot figyelné. Sáros kocsinyomban jár, inkább a gyerekkoráról beszél.
Kiderül, együtt nőttek fel a településszéli roma közösség háromszáz tagjával. Kisgyerekként ismerte már a feleségét, Erzsébetet, kerülték az erdőt, cigányok, magyarok, ünnepeltek, ha volt miből. Erzsébet Csepelre járt dolgozni, biciklivázakat festett, Csorba a tanács köztisztasági dolgozója volt. Manapság mindketten munkanélküliek.
Tragédiájuk óta változott meg minden. Aki addig fogadta köszönésüket, elfordult tőlük. Kevesen maradtak mellettük. Amikor pedig visszahallotta, hogy egyik ismerőse szerint kevés cigány esett áldozatul a merényleteknek, megint csak legyintett. – Nincs itt más baj, csak az, amit a boltban mondtak. Hogy már nem adnak hitelre, mert milliomosok lettünk. Mert az interjúkért is pénzt kérünk. Hazugság az egész.
Róberték sírjához érünk. Feketén csillogó, szív alakú márványon aranyszín felirat. Csorba a művirágokat rendezgeti. – Bennem nincs düh, csak gyűlölet.
A vázát a márványtömb közepére helyezi. Mielőtt bármit kérdezhetnék, hozzáteszi: – A gyilkosokat gyűlölöm. Nem a magyarokat.
A temetőből a szántók és az erdő övezte cigánysor felé tartunk. Erős testű kutyák között vezet utunk, a merénylet óta kerültek az udvarokhoz. Csorbáék egy kecskeméti menhelyről szerezték be a magukét, Rexet.
Róberték házához érünk, a merénylet után csak az üszkös falak maradtak, a bejáratnál még ott hever néhány hólepte gyerekcipő. – Ha elmentek a pesti küldöttségek, meg mind a többiek a temetőből, elmondták az emlékező beszédeiket, mi is hazamegyünk. Nagy tüzet rakunk itt, a házuk előtt. Körülüljük cigányosan, ha lesz pénzünk, eszünk. A Robiékról beszélünk majd.
Csorba Csabáéké a szomszédos épület. Belépünk, a kisszobában tévé zümmög, felesége az előszobával egybenyitott konyhában kávét főz. Csorba a legkisebb unokára, a három év körüli Krisztiánra mutat. – Amikor akkora gyerek voltam, még jól ment. Volt, hogy a zsíros kenyérre a lekvárt is rákentem. Barackosat, kilógtak belőle a darabok.
Cukrot vesz elő, és ahogy az édes porszemeket elnyeli a kávé, álmairól kezd beszélni. A meggyilkolt Róbertről, ahogy a rózsás terítővel borított konyhaasztal felett beszélgetnek esténként, cigarettáznak gondtalan nyugalomban. Erzsébet álmot is látott, eszerint a szomszédos községben élő Kálmi tudja, kik voltak a gyilkosok. Mert Csorba szerint mások lehettek, mint akiket a rendőrök elfogtak. – A szemükbe néztünk az Erzsikével a bíróságon. Láttuk, ezek nem azok.
Megjegyzem, a vádirat szerint Róbertéket Kiss István gyilkolta meg. Hitetlenkedve rázza a fejét. Menye szemtől szemben állt a fegyveresekkel, mégsem tudott személyleírást adni. Csorbát leginkább ez bántja. (Renáta a rendőrségi jegyzőkönyv szerint sokkot kapott, nem emlékezhetett a tragédia pillanataira.)
Esteledik, a konyha szűrt fényekkel telik ki, Csorba sokadik cigarettája parazsát morzsolgatja a hamutálban. Szeretne még egyszer találkozni álmában a fiával, ezt magyarázza. – Már nem félek semmitől, velem rosszabb nem történhet. Legfeljebb csak az, ha soha nem álmodhatok a Robikámról.
Krisztián a kávésbögrékkel játszik, az egyiket felém nyújtja. – Te miről szeretnél álmodni? – kérdezem tőle. Halkan válaszol. Olyannyira halkan, hogy először nem is értem. A térdemre ültetem és várok, amíg lassan a fülembe súgja: – A lekváros kenyérről.
Kárai Csaba
