A haláltábor borzalmaiból sosem lesz múlt. Az mindig jelen marad. Egy némán, méltósággal cipelt ólomsúly, amin a rárakódó évtizedek csak halvány porrétegek lehetnek.
Mondják, hogy aki vissza is tért, sosem tér vissza.
A haláltábor borzalmaiból sosem lesz múlt. Az mindig jelen marad. Egy némán, méltósággal cipelt ólomsúly, amin a rárakódó évtizedek csak halvány porrétegek lehetnek. Az idő értelmetlenné válik; aki haza is tér, évtizedekig nem, vagy többet egyáltalán nem képes beszélni róla.
Fahidi Éva édesanyját, édesapját, tízéves húgát vesztette el Auschwitzban. A felszabadulást a húszéves lány sebesre járt lábakkal, csontsoványan érte meg. Mire jött az amerikai sereg, menni sem tudott. Aztán ‘45 novemberére hazajutott. Rajta kívül még nagynénje élte túl a családból, ám hazatérése után öngyilkos lett.
„Ha ennyi mindenen túl van az ember, akkor már csak egy dolog van hátra, hogy él” – mondta az asszony egy interjúban. Úgy él, hogy mindent akar, ami jó az életben. Ő ezért is tud beszélni szokatlan nyíltsággal hét évtized után is. A tánc szeretete új életet adott neki. Csöppnyi jó, ami megér egy egész életet.
Kilencvenesztendősen is hihetetlen energiával képes megmutatni, hogy az élet mindig utat tör magának. Hogy van élet a halállal is.
Mert ha nem, akkor Ők győztek. És az a valódi borzalom.
