Tízezer perc: Pallagi Ferenc véleménye

Mi már rókaképű vámosok vegzálása közepette mentünk az erdélyi nagymamához, gyógyszert, szappant, újságot csempésztünk neki, és nem akartak az egykor színmagyar város éttermében csak szlovákul beszélni, a Kádárék meg kussoltak. Még sírni sem volt szabad. De azért volt talán még néhány legnagyobb tragédiája a nemzetnek.

Talán az, hogy még akkor is az államalkotó magyar nemzet fölényére hivatkoztunk, amikor a nálunk nagyobb számban, évszázadok óta velünk élő nemzetiségek jogokat kértek. Talán az is a legnagyobb tragédiája a nemzetnek, hogy már csak akkor ajánlottunk a tótoknak, oláhoknak, rácoknak korlátozott jogokat, amikor ők már önállóak akartak lenni.

Lehet, az is a nemzet legnagyobb tragédiája, hogy a váradi káptalan és a sarkantyús, kócsagtollas úri kaszinó vezette az országot az iparosok, kereskedők, az igyekvő, teremtő emberek helyett akkor is, amikor másutt már naftalinba tették a dzsentrit, és múzeumba küldték a szent koronáikat. Lehet, hogy ezért ment világgá annyi okos emberünk, ezért nem tudtunk itthon tartani egyet sem a világhírű Nobel-díjasaink közül. Mi ez, ha nem a nemzet legnagyobb tragédiája?

És belefacsarodva jogos fájdalmunkba, azon az áron akartunk visszerezni a régmúlt dicsőséget, hogy kilöktünk a nemzetből, majd pusztulásra adtunk, nálunk is eszeveszettebbek kezére félmillió magyar polgárt, és még ki is raboltuk őket. Mi ez, ha nem a nemzet legnagyobb tragédiája?

Vagy lehet, hogy az a nemzet legnagyobb tragédiája, hogy mindezért máig is csak másokat hibáztatunk, és folyton áldozatnak hisszük magunkat? Igen! Trianon a nemzet egyik legnagyobb tragédiája, a másik meg mi magunk, a nemzet!