Mindig én vagyok az utolsó, aki egy társaságban megtudja, hogy valaki közöttünk meleg, leszbikus, zsidó, roma – ez utóbbi sincs mindenkire ráírva –, vagy csalja a házastársát. Valószínűleg azért, mert egyszerűen nem érdekel mindaddig, amíg nem ő maga meséli el.
A mélyen gyökerező előítéletekkel nap mint nap találkozom. Az előítélet elősegíti, hogy ne kelljen gondolkodni, mérlegelni, megismerni a másikat: elég egyetlen, amúgy nem lényeges információ, és máris bedugjuk a megfelelő skatulyába, aztán onnan verekedje ki magát, ha tudja!
Amikor – azt hiszem, elsőként a magyar sajtóban – úgy készíthettem interjút egy meleg párral, hogy az otthonukban fogadtak, és vállalták nevüket, arcukat, ráadásul hívő katolikusok – ebből adódó lelkiismereti problémáikról egyikük könyvet is írt –, a kollégáim megjegyzéseket tettek és ízléstelen kérdésekkel bombáztak.
Olyanokkal, amiket egy heteroszexuális pár esetében senki nem akar tudni. Az ismeretlen iránti kíváncsiságnak tudtam be – és persze nem válaszoltam. Már csak azért sem, mert engem nem szerelmük fizikai oldala érdekelt, hanem az, hogyan élik meg lelkileg a kapcsolatukat és azt a titkolózást, amire a társadalom rákényszeríti őket. Bevallom, később viszont ellenérzéssel adtam le a melegfelvonulásról készült képeket, mert épp úgy nem tetszik, ha valaki a másságával kérkedik és provokál, mint ahogyan az őket ért atrocitások sem.
Lehet, hogy az iskola jót akart, amikor az előítéletek okozta bántástól szerette volna megvédeni a leszbikus pár által nevelt gyermeket. De éppen az előítéletek növeléséhez járult hozzá. A szeparáció ugyanis azt jelenti: nem tartozhat közénk. A másság miatt való kiközösítés biológiai program, állati ösztön.
De mi emberek vagyunk. Állítólag.
