György Zsolt szíve erős, és az esze is a helyén van. Halálos betegsége és Don Quijote-i küzdelme arra irányítja egy éles reflektor erejével a figyelmet, hogy viszont a társadalmunk még nála is betegebb, és államunk, valamint igazságszolgáltatásunk gépezete embertelen, közönyös és bürokratikus.
Józan paraszti ésszel az ember azt gondolná: abban a pillanatban, ahogy kiderül, hogy az állami cementgyár környezetszennyezése miatt haldoklik egy férfi a közelben, azonnal kap másutt lakást a családjával együtt, mindent elkövetnek a gyógyulásáért, anyagiakkal is segítik, megszépítik utolsó hónapjait, és csak azután kezdenek el azon vitatkozni, mennyi kártérítés jár neki. Józan paraszti ésszel azonnal soronkívüliséget adnak a bíróságon, és nem azon rugóznak, ki illetékes.
De hol itt a józan paraszti ész? A bíróság ráér, az államnak nincs lelkiismerete, a bürokratáknak nincs szívük, és hiába kapott nyilvánosságot az ügy, hiába háborodott fel rajta minden jó érzésű ember, továbbra sem történik semmi.
S ha még ez sem elég, szerepel a történetben egy kisfiú, akit a sors eleve rövid életre ítélt, s aki nemsokára árva lesz. Aki már hatévesen megtapasztalja a közönyt. S egy asszony, aki helytáll e két beteg mellett, tudván: az együttlét minden pillanatát ki kell használni, mert mindjárt vége, s addig is oly nehéz!
Mintha a jóisten próbára akarna tenni valamennyiünket: na, akad-e köztetek egyetlen igaz ember, egy, aki képes az együttérzésre? Van-e olyan szélsőséges emberi sors, ami képes megtörni a bürokrácia kérgét, amitől előbbre való lesz az igazság, mint a jog, amitől arca lesz az államnak, ami kivívja a politikán túli összefogást?
A vizsgán elbuktunk. Isten legyen irgalmas ehhez az irgalmat nem ismerő világhoz!
