A tízéves kislányát kimenteni akaró édesapa meghalt szombaton Balatonkenesén. Állítólag egyikük sem tudott úszni.
A statisztikák szerint ma a felnőtt lakosság nyolcvan százaléka nem tud jól úszni. Szeretném hinni, hogy én a másik húszba tartozom. Mégis, annak ellenére, hogy kilencéves korom óta bármilyen mély vízben otthon érzem magam, félek, az, hogy mennyire tudok úszni, csak valódi vészhelyzetben derülne ki.
Biztosan sok szülő nyugtázza elégedetten, hogy gyereke az iskolában heti rendszerességgel úszik. Úszás: pipa – gondolják. Kevesen néznek szembe a ténnyel, hogy a kötelező órákon sokszor nem az úszást, hanem inkább a – fegyelmezett – parton didergést tanítják.
A gyerek hosszasan vár a sorban előtte lévő másik huszonöt vagy harminc társára. A negyvenöt perces órából jó, ha tizenötöt úszik. Majd ezután félig vizes hajjal útra kel – vissza az iskolába. Nem csoda, ha a menetrendszerű betegségek miatt van olyan gyerek, aki éves szin-ten az úszásórák felén sem vesz részt.
Önámítás, hogy a kötelező úszás önmagában megmenti a gyereket egy tragédiától. Ismerek egy nagyon sikeres úszóiskolát, ahol egyenesen tiltják, hogy úszószemüveget viseljenek a gyerekek. Az edzők szerint nagyobb baj, ha egy éles helyzetben a gyerek a szemüveg nélkül pánikba esik, mint az, ha egyszer kötőhártya-gyulladást kap.
Talán a biztonságunknak nem is az a záloga, hogy mennyire vagyunk jó úszók? Talán nem is azon múlik, hogy élve vagy halva úszunk meg egy valódi vészhelyzetet, hogy letudtuk-e a parton a didergős úszásórákat, hanem az ismeretlenen. Azon, hogy valahol az agyunk hátsó rekeszében mindig ott van-e a tudat, akár itthon, akár külföldön, az uszodában vagy a legőrültebb nyaraláskor: kérlelhetetlenül a víz az úr, amit tisztelni kell.
