Sajnos, a nyomor és a bűn olyan, mint egy örökletes betegség: generációról generációra pusztít.
arolta néni története a felszínen csak annyi: a 15 évesen teherbe ejtett Klaudia és fiúja bosszút állt a nagymamán azért, mert közéjük akart állni. Szörnyű, tragikus eset, de – anélkül, hogy a szereplők bármelyikét is ismerném – azt azért nyugodtan kijelenthetem, valószínűleg a közeg tette szörnyeteggé a fiatalokat.
Itt van ugye, ez a kislány.
A történetből kiderül, hogy a szülei elváltak, de egyikük-nek sem volt fontos a gyerek. Az anyja egy új férfi miatt taszította el magától (el tudják képzelni, milyen az, amikor egy anyának nem a gyereke a legfontosabb?), az apa pedig – ki tudja, miért – szintén nem vette magához a lányt.
Lehet, hogy a nagymama minden tőle telhetőt megtett az unokájáért, de a jelek szerint nem volt képes megbirkózni a feladattal. A kislány talán a sorsa elleni lázadásból, talán csak a gyermekkorából hiányzó szeretet után futva, talán csak egyszerű butaságból összeállt egy olyan munka nélküli fiúval, akinek ahhoz nem volt elég tisztessége, hogy ne egy gyerekkel folytasson szexuális kapcsolatot, ahhoz meg nem volt elég esze, hogy legalább védekezzen.
Azt gondolom, hogy bár védhetetlen, amit a rendőrség alapos gyanúja szerint Klaudia tett, ő nem elsősorban tettes, sokkal inkább áldozat. Nála ártatlanabb áldozat csak egy van ebben a szomorú történetben: a pici, akit a szíve alatt hord. Szerencsétlen gyerek beleszületik ebbe a közegbe, jó eséllyel a rácsok mögött látja meg a napvilágot, s mivel anyja és apja alighanem jó ideig még börtönlakó lesz majd, a gyámhatóság dönt arról, hogy valamelyik családtag gondjaira bízza vagy állami gondozásba adják. Előbbinek láttuk, mi a vége, utóbbiról meg tudjuk, hogy hová vezet.
Sajnos, a nyomor és a bűn olyan, mint egy örökletes betegség: generációról generációra pusztít.
