Kétarcú ember Noszály Sándor. Nem a szó pejoratív értelmében, inkább szó szerint értendő a kifejezés.
A teniszrajongók még emlékeznek a magyar Davis Kupa-válogatott 1995-ös történelmi tettére, amikor Sasáék kiverték a Világcsoportból a világnagyságokkal felálló Ausztráliát. Ott is kétféle Noszályt láttunk.
Azt, akit az első versenynap szinte rekordsebességgel elpáholt az ifjú Mark Philippousis. Majd másnap azt a Sándort, aki ugyan szidta az ütőt, a salakot, a labdát és a vonalbírót, a Kisstadion felett áthúzó repülőket, és legfőképpen önmagát, de heroikus, ötjátszmás csatában megverte Todd Woodbridge-t, és ezzel később lehetővé vált a csoda.
Ki tudott kapni afféle félprofiktól, és le tudta győzni a szűkebb élvonalhoz tartozókat. Egyik nap élvezte, a másikon unta a teniszt, de az biztos, hogy többre vihette volna, ha csak arra koncentrál. Ám egyszer abbahagyta, másszor újrakezdte, mikor milyen kedve volt. Egyszer nagy ő volt, másszor kicsi.
Így is imádták, a népszerű Ostrom utcai becsületrombolóban összesúgtak a lányok a háta mögött, fél órába telt, mire le tudott ülni, annyi rajongója, ismerőse, „hozzászólója” volt. Helló, szevasz, cső, csá, szia, bólogatott a hódolóknak félmosollyal, és mesélt zsáknak, zacskónak és staniclinek. Mint aki élvezi és értékeli az életet, és azóta is élvezi, de mintha nem értékelné eléggé, hogy neki megadatott az – Kalifornia napos oldalán járhat-kelhet –, ami keveseknek.
Ahogy mondani szokták, most alaposan belecsapott a lecsóba. Nem először, de remélhetőleg végre figyelmeztetésnek veszi, hogy az éjszakában csúnyán padlóra küldték. S talán végre rájön, hogy lassítani kellene, mert sokan – nem az alkalmi ismerősök –, az igazi barátok aggódnak érte.
