Egy dolgot szögezzünk le: a magyar egészségügy alapvetően ingyenes. Mindenkinek jár orvosi ellátás, még akkor is, ha tizenkét ágyas kórterembe kerül, ha órákat kell várni a háziorvos várójában, ha kilométer hosszúságú várólisták vannak egy-egy műtétre. Mindenkit el kell látni.
Azt sem árt tudni, hogy ez nagyon kevés országban van így. Például az Egyesült Államokban Obama elnök évekig harcolt azért, hogy egyetlen amerikait se lehessen kirakni egy kórházból ellátatlanul.
Itt azonban nagyjából véget is érhet a jó hírek sora. A magyar egészségügy ugyanis ezer sebből vérzik. Az orvosok, nővérek és más dolgozók kevés fizetésért, iszonyúan leterhelve próbálják meg végezni a feladatukat. Az intézmények kötéltáncot járnak: ez a műtét még belefér, az az ellátás már nem, ennek a betegnek még tudok ágyat biztosítani, amannak már csak a folyóson jut hely.
Aki teheti, külföldre megy, aki marad, az vagy becsületesen, de szegényen, vagy hálapénzt elfogadva próbál meg boldogulni. Minden beteg tudja: ha jó orvosi ellátást akar, azt nem ússza meg ingyen. Ha például azt szeretné, hogy születendő gyermeke annál az orvosnál szülessen, akihez végig jártak a terhesség alatt.
Sokszor félelemből fizetünk: hogy biztosan kicseréljék az ágytálat beteg nagymamánk alatt, ne kelljen órákig várnia egy infúzióra, fájdalomcsillapítóra.
Így működik a rendszer, aki teheti, fizet. Sokszor az is, aki nem. Egyre többen mennek inkább magánrendelőbe: ott legalább tiszta viszonyok vannak. Ennyibe kerül, ezt kapod érte. Nincs megalázó borítékdugdosás,
-elfogadás és izgulás: elég-e a húszezer?
A megoldás egyszerű is lehetne: aki tud, fizessen. Legálisan, átláthatóan. És aki nem tud, annak se kelljen félnie, hogy nem gyógyul meg.
