Nagyon sajnálom Demcsák Zsuzsát. Elég baj az az ember lányának, ha ki kell lépnie az örökre tervezett kapcsolatból, nem hiányzik, hogy mindenki csámcsogjon a részleteken.
Sajnálom a férjét is: a nyilvános figyelem felnagyítja hibáit, s a közvélemény a kedvenc műsorvezetőjéhez húz. Különben is: válófélben lévők között Isten és a bíróság sem tehet igazságot – utóbbi legfeljebb dönthet a vitás kérdésekben. De a legeslegjobban azokkal a gyerekekkel érzek együtt, akiknek hirtelenjében fel kell nőniük ahhoz a felelősséghez, amit rájuk ró a szüleik válása.
A szerelem és a válás érdekes módon ugyanarra tanítja az embert: egója feladására. Mindkettő az önzetlenség iskolája. Amikor szerelmes az ember, feloldódik a másikban, úgy érzi, egy ővele, és bármit, akár az életét is odaadná érte. A válás viszont az önfeladás kényszere: minél keményebben védi ugyanis az ember az egóját, az annál jobban sérül. Aki válik, annak gyorsan el kell döntenie, mi a fontos a számára, mi az, ami megéri a harcot, s néha célszerűbb feladni a büszkeséget, bizonyos anyagiakat, és hagyni a fenébe az igazságot. Csak az emberi méltóságot, azt nem szabad feladni. Egymásét sem. S főleg a gyerekekét.
Ahogyan a szerelem, úgy a válás is önismeretre tanít. Aki egyre a másik felelősségét hajtogatja, s a magáéról megfeledkezik, az nem akarja megtanulni a leckét, de ezért keserves árat fizet. A sors ugyanis kérlelhetetlen tanító, s a leckét újra feladja egy következő kapcsolattal, vagy egy másik élethelyzetben.
A hírességek magánéletét, válását azért kíséri olyan nagy érdeklődés, mert mindenki a saját sorsára ismer az övékében. Így az ő vállukat a példamutatás kényszere is nyomja. Tudnának erről mesélni Rékasiék, Liptai Claudiáék és sokan mások.
