Ahogy meghallottuk a hírt a szerkesztőségben, hogy orvoskutatók elérhető közelségbe hozták a gondolattal vezérelt mozgást, minden kollégának felcsillant a szeme.
A hölgyek mozgáskorlátozott embereket láttak maguk előtt, akik egyik napról a másikra felállnak a kerekes székből, veterán katonákat, akiknek újra mozog a háborúban lebénult kezük, és ártatlan gyermekeket, akik olyan fejlődési rendellenességgel születtek, hogy esélyük sem volt járni, de most – az idegsebészeknek köszönhetően – egy új élet lehetőségével ajándékozta meg őket a sors.
A férfi kollégák más síkon indultak el. Meglett emberek ötéves óvodások lelkesedésével gesztikuláltak az asztalok mellett arról beszélgetve, hogy milyen jól fog kinézni a jövő, amikor jönnek a „gondolatbűnözők”. És persze két perc múlva már nyúltak is a telefonhoz, és hívták Nemere Istvánt, hazánk legnépszerűbb science fiction könyveinek szerzőjét, aki – pont úgy, mint a fiúk itt a szerkesztőségben – máris továbbfejlesztette a gondolatot.
Percek alatt eljutottak a beszélgetésben az egészséges ember többletképességéig, az óránként 60 km/h tempóval futó versenyzőig, majd odáig, hogy mi van akkor, ha egy átlagos ember agyát úgy stimuláljuk, hogy az olyanokat tegyen, amiket egyébként nem akart: lopni, ölni.
Jellemző! A lányok a romantikus oldalát látták ennek a fantasztikus orvosi szenzációnak, a fiúk pedig egy komplett videojátékot láttak megvalósulni.
Tulajdonképpen mindegy is, hogy kiben milyen gondolatokat ébreszt ez a kétségkívül fantasztikus orvosi felfedezés. A lényegen mit sem változtat: ahogy telik az idő, egyre közelebb kerül a világunk azoknak a tudományos fantasztikus filmeknek a világához, melyeket évtizedek óta csodálattal nézünk.
Hogy ez jó hír-e, száz év múlva kiderül.
