Nem is volt igazi gyerekkora annak, aki legalább egyetlen napot nem töltött el valamelyik szülője munkahelyén. Mindenkinek ismerős szünidő idején a nincspénzünktáborra-nemérráanagyi-nemtudokszabitkivenni-effektus, a megoldásra váró problémahármas, melynek végén törvényszerűen jön a beviszemagyereketmagammal-típusú konklúzió.
Ez, ha a szülő mondjuk nem boncmester, pénzbehajtó vagy vájár, ideig-óráig működőképes is.
Most is itt ül velem szemben Kovács Vince kollégám kislánya, a 10 éves Lalu, de ő mondjuk nemrég lett táncvilágbajnok, az egész szerkesztőség gratulált neki, ő már interjúalanynak számít.
Más a helyzet az olyan gyerekekkel, amilyen én voltam. A papám munkahelyén, egy tervezővállalatnál mindig leültettek az asztalhoz, kaptam papírt és ceruzát, hogy rajzolgassak, de mivel speciel utáltam rajzolgatni, így maradt a vállalati büfé, a liftezés, illetve olyan emberektől hallgatni, hogy milyen nagyot nőttem, akiket szerintem még életemben nem láttam előtte.
Ennek ellenére szerettem ott lenni, mert nem kellett iskolába menni, és az volt a lényeg.
Bár a kölyküket dolgozni cipelő szülőknek ez kényszermegoldás, tény, hogy a munkahelyükkel igen jót tesznek.
Egy gyerek jelenléte ugyanis megváltoztatja a közösséget. Hirtelen, ha rövid időre is, de mindenki kedves lesz, még a legbarátságtalanabb munkatárs is mosolygósan kérdezi a megszeppent kollégagyermektől, hogy milyen lett a bizonyítvány, még ha valójában baromira nem is érdekli.
Nem beszélve arról, hogy kiskorú jelenlétében a gép előtt kimondott ba… meg is sziszegéssé transzformálódik, és a főnöki utasítás mellé toldott „kénedekurvagyorsan” is megszelídül.
Aztán szeptemberben becsengetnek, és helyreáll a világ rendje.
