A Pa-Dö-Dő énekesnője öt éve ül kerekes székben, pályázati pénzből lépcsőliftet szeretne építtetni, de a lakók nem egyeznek bele. Pontosabban ellenvetésük nincs, csak nem érnek rá aláírni.
„Nem azt állítom, hogy direkt nem segítenek, egyszerűen nem érnek rá ezzel a problémával foglalkozni” – nyugtatja magát Lang Györgyi az emberi közönyt magyarázva. Nap mint nap írjuk alá a gyerek ellenőrzőjét, írunk alá a postásnak, hogy átvettük a levelet, egy nap többször firkantjuk le a nevünket gépiesen, amikor viszont igazán fontos lenne, nem megy az az egy tollvonás.
A Pa-Dö-Dő énekesnője öt éve ül kerekes székben, pályázati pénzből lépcsőliftet szeretne építtetni, de a lakók nem egyeznek bele. Pontosabban ellenvetésük nincs, csak nem érnek rá aláírni. Mindenkinek csak a nevét kéne adnia ahhoz, hogy egy cég beszerelje a szerkezetet, ami megkönnyítené egy beteg ember mindennapjait, mégsem megy. Senki nem akar a másiknak rosszat, de jót sem.
Jobb a bajtól távol maradni! Amíg nem tapasztaljuk saját bőrünkön, nem éri utol gyermekeinket vagy szeretteinket a betegség, nem is veszünk róla tudomást, hiszen velünk ez nem történhet meg. Ha messziről szemléljük csak, ha elmegyünk az utcán fekvő ember mellett, nem leszünk részesei a szerencsétlenségnek. Mintha a szerencsétlenség fertőző betegség lenne. Ráadásul az emberek „nem érnek rá ezzel a problémával foglalkozni”. Jobb esetben némelyikünkben felmerül a kérdés: mégiscsak segíteni kellett volna? Legalább a mentő számát tárcsázhattam volna…
De munkába sietünk, egyszerűbb továbbhaladni, mert nem érünk be nyolcra. Felszálltunk a 4-6-os villamosra, és az Oktogontól a Jászai Mari térig érve már a lelkiismeret-furdalásunk is tovaszállt.
Kifogásokat egyszerű találni, miért nem tudunk megállni egy percre, hogy segítsünk másokon, akár csak egy aláírással. Kérdés, hogy kit meddig gyötör a lelkiismerete, és melyik a hasznosabb idő: a sajnálkozás vagy a segítségadás.
(Cikkünket itt olvashatja)
