A Facebook olyan, mint a hűtő. Tudod, hogy nincs benne semmi új, mégis ha otthon vagy, óránként odaballagsz, kinyitod az ajtaját, és percekig nézelődsz. Hátha...
Hátha előkerül az a régi ismerős, akit tíz éve nem láttál, de szívesen hallanál róla. Hátha privát üzenetben megkeres a világ legjobb állásajánlatával valami milliomos cégvezér. Hátha írt a bankod, hogy holnaptól eltörlik a lakáshiteled. Hátha bejelentkezik életed legnagyobb szerelme, és pont téged keres... Ha rossz a kedved, hátha valaki egy jó dumával felvidít.
De ahogy a frigóba se lopódzik magától ananászos Tibi csoki, úgy a közösségi oldal sem szolgál szinte soha meglepetéssel. Mindig csak ugyanaz van.
A kutyamentő barátod megint megosztott egy vérben úszó, szenvedő állatról készült képet, aminek a látványától legszívesebben nem csak az állatkínzót, de az ismerősödet is kinyírnád. A vicces ismerősöd kiposztolta az ezredik faviccét. A Coelho-hívő megint kiírta, hogy „csak az tud igazán boldog lenni, aki kinyitja a szívét, és beengedi a szeretetet”.
A főnököd csak annyit üzent, hogy másnap is gyere be fél órával korábban. Csütörtök van, és ezen a héten negyedszer írja ezt. Anyukád megint megkérdezi, hogy szereted-e a gombapörköltet, vagy a testvéred az, aki utálja. Sosem jegyzi meg.
A szakmabeliek a szakmát szidják, az utasok a BKV-t, a piacos az áruszállítót, a biokertészek a Kishantost feltúrókat, az orvos a beteget, a beteg a kórházat, a világmegváltók a globalizációt, a rasszisták a rasszokat. Én meg az összeset, akit felsoroltam. Miattuk jöttem ide, mégis megint csalódást okoztak. Ahogy én is nekik a hülye fotóimmal, amelyekkel elárasztom a falukat.
