A három csapás törvénye arra volt jó, hogy a törvényhozás kielégítse a társadalom bosszúvágyát. Az embereknek elegük van abból, hogy veszélyben a vagyonuk, az életük, hogy bizonyos környékeken nem mehetnek végig félelem nélkül az utcán.
De kriminalisztikai tanulmányok sora igazolja, hogy a büntetéstől való félelem nem visszatartó erő. S így fordulhat elő, hogy egy hajléktalan a mástól elvett paplanért, egy eladósodott családapa a játékfegyveres rablásokért, egy fiatal srác az erőszakkal elvett karácsonyfatalpért életfogytig tartó fegyházbüntetést kap.
Mint minden, a körülmények mérlegelését kizáró szabály, ez is igazságtalan. A három csapás célra tartott fegyvere úgy hord, mint a sörétes puska: sebez mindenkit, aki közel áll a célhoz. Még nagyobb baj, hogy a törvényhozók úgy érzik, megtették, amit tehettek. Pedig dehogy!
Annak kiderítése és részletes elemzése, miért nőtt az erőszakos bűncselekmények száma, magyarul: mitől váltak durvábbá az emberek, s hogyan lehetne békésebb viszonyokat teremteni, sokkal több pénzt és időt igényel, és az eredmény se biztos, hogy tetszene a hatalom gyakorlóinak. Olyan összetett társadalmi problémákkal kellene szembenézniük, amikért ők maguk is felelősek. Nem beszélve arról, hogy be kellene látni: a büntetés önmagában nem megoldás.
Lehet, hogy első hallásra ezt nehéz elfogadni, de a bűnösök is áldozatok. Tettük nem más, mint egy gyermeki személyiség kétségbeesett segélykiáltása. A büntetés ebben a visszamaradott állapotban tartja őket, agressziójukat növeli. Megoldást számukra és a közösség számára is csak a személyiségfejlesztés és a stresszkezelés hozhat. Ennek érdekében, nem pedig bosszúból érdemes korlátozni személyes szabadságukat.
Máskülönben a börtönök csak újratermelik a bűnözőket.
